Segíthetnek a mobiljátékok megőrizni a józan eszünket?

Órákon át bámultam a plafont és hallgattam a nyitott ablakon át belopakodó nyár zajait, miközben persze arról álmodoztam, hogy én is nagyokat sétálok a friss levegőn és aztán egy hideg fröccs mellett megpihenek valamelyik kávézó teraszán. Persze ilyenkor rögtön betolakodott az agyamba az orvosnak a legutóbbi kontrollon adott, mozdulatlanságot előíró rendelkezése, ezzel együtt pedig a beletörődés abba a ténybe, hogy az ilyesmivel legalább jövő júniusig várnom kell még, mert őszig biztosan nem leszek nemhogy sétáló-, de bicegőképes állapotban sem.   

Az olvasás és a filmnézés egy idő után untatott. Túlságosan passzív időtöltés volt mindkettő, én pedig végre csinálni szerettem volna valamit. De nemcsak azért, hogy teljen az idő: sikerélmény kellett, visszajelzés arról, hogy képes vagyok ebben a mozgáskorlátozott állapotomban is elérni valamit – mármint az ágyam mellett fekvő mankókon kívül. Ekkor jött a képbe egy mobiljáték, egy nem is túlságosan látványos, és nem is kifejezetten izgalmas kis japán program, amiben a cél egy autóversenyistálló menedzselése volt, és ami vitathatatlanul könnyebbé tette ezt a mozdulatlanságra kárhoztatott nyarat. A játék célja az volt, hogy mérnököket, pilótákat szerezzek a kis, virtuális vállalkozásomhoz, akik egyre jobb és jobb autókkal igyekeztek hétről hétre lemosni a pályáról a konkurencia versenyzőit. Végre más döntéseket is meghozhattam, mint azt, hogy mit melegítsek meg ebédre a hűtőben. Izgatottan figyeltem, hogyan dolgoznak az embereim az általam irányított projekten, izgultam a minél jobb eredményekért, és az elégedettség érzése járt át, amikor az istállóm nagyobbá és sikeresebbé vált a többinél. 

Természetesen nem én vagyok az egyetlen, akinek egy egyszerű mobiljáték többet jelent pár perc szórakozásnál, és kiutat, védekezési mechanizmust biztosít egy nehéz helyzetben. Andrea Braverman, a Thomas Jefferson Egyetem pszichiátriaprofesszora szerint ezek a játékok „eredendően jutalmazó” természetűek, és

az általuk kínált apró sikerélmények sokat segíthetnek a testi vagy mentális betegségekkel küzdőknek is.

Braverman szerint minél több figyelem szükséges egy játékhoz, annál inkább megfelel erre a célra. Persze nem biztos, hogy mindenkinek pont erre a fajta menekülésre van szüksége: egy pánikbetegségtől és neutropeniatól szenvedő Eshani Surya nevű dél-karolinai tanácsadó például a népszerű (és sok agymunkát nem igénylő) Candy Crush segítségével tudott lenyugodni és kikapcsolni a gondolatait. „Nem kellett sokat gondolkodni. Csak húzogattam az ujjam a kijelzőn, ennyi elég volt az egészhez.” Braverman szerint ez bizonyíték arra, hogy különböző problémák megoldásához más és más eszközök kellenek: mindenkinek ki kell találnia, az aktuális lelkiállapotában inkább jutalmazó, vagy az agyat inkább teljesen kikapcsoló játékok használnak-e neki többet.

Egy dologgal viszont érdemes nagyon vigyázni: rengeteg játéknál alkalmazzák a készítők azt a modellt, hogy maga a játék ingyen elérhető, viszont különböző játékbeli előnyökhöz (jobb fegyverekhez, új pályákhoz, virtuális, csak a játékban elkölthető pénzhez) már csak akkor lehet hozzájutni, ha fizetünk értük. Ezzel sok ártatlannak tűnő játékból tulajdonképpen szerencsejáték lesz – egy idén megjelent kutatás ki is mutatta, hogy a szerencsejátékfüggőségtől szenvedők sokkal többet költenek az ilyen játékbeli előnyökre, mint azok, akiknek nincsenek ilyen problémáik. Azonban egy fizikai vagy mentális betegség azokat is sérülékenyebbé, az ilyen mikrotranzakciók végrehajtására hajlamosabbá teheti, akik alapból meg tudnák állni, hogy ilyesmire szórják el a pénzüket.

Mert bár a fentiekből kiderül: tudományosan bizonyított tény, hogy a „telefonnyomkodás” nem csak felesleges és káros időtöltés lehet, azért érdemes odafigyelni arra, hogy általunk választott fantáziavilágból a végén ne legyen nagyobb rémálom annál, mint amiben addig voltunk.