Kulcs a gyermekkorhoz: az online múltkutatás kárpótlása

Az utóbbi hetem azzal telt, hogy rég elfelejtett Facebook-csoportok adminisztrátori kérelmeit utasítottam vissza. Ki volt már úgy, hogy csipás szemeit a múlt olyan szegleteire nyitja napokon keresztül, amikre nem is emlékszik? Így moziztam végig régi csacsogásokat, popcornért kiáltó élcelődéseket és letagadni kívánt hozzászólásokat, fényképeket. Ráadásul ezen felbuzdulva a Facebook olyan személyek bejegyzéseit kezdte az arcomba tolni, akikkel évek óta nem beszélünk, noha lehet, hogy éveken keresztül szoros baráti kapcsolatban voltunk. A nosztalgiafaktor és a miafeneez?! elegyedik egy-egy ilyen élményben és ezzel nem vagyok egyedül.

Egy barátnőmmel pont arról beszélgettünk egy hete, hogy a régi, megkopott kapcsolatok sokkal nehezebben maradnak ott, ahova tartoznak: a múltban. Azelőtt ha egy kapcsolat lekerekedett így vagy úgy, akkor az nem kopogtatott be a legfrissebb fejleményekkel az ajtón: esküvőről, reggeliről, utazásról vagy gyermekáldásról. Szépen kinyitotta az ember a fényképes albumot, jót mosolygott a múlton, aztán visszazárta. Most azonban nehéz lenne megmondani, mit lehet elfelejteni, hiszen szinte mindennek nyoma van az online térben; mintha semmi felett nem járna el az idő.

Könnyű ezzel szembesülni akkor, amikor olyan emberektől kapjuk a szülinapi köszöntéseket és gratulációkat, akikkel egyébként egyáltalán nem beszélünk (már). Ott van bennünk az az apró kis hang, ami azt súgja, ez a lány vagy az a fiú nem is írna nekünk, ha a Facebook anyáskodóan nem emlékeztetné őt. Mert akikkel az ember megosztja élete nagy eseményeit, akik feljegyzik a kis noteszukba a fontos dátumokat, na az ő szavukra vágyik őszintén minden szív. De mire jó 170 felszínes, egyperces köszöntés?

Ez a cikk most érne meg arra, hogy a Facebook káros, személyiséget torzító, kapcsolatokat romboló elemzéssé alakuljon – és akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy állítólag mind kísérleti patkányok vagyunk az online térben, és a vezetők se tudják, mi lesz a kutatás vége. De ne tagadjuk el az igazság másik oldalát sem: a legtöbbünknek a közösségi felületek minden negatív hozadékukon túl hozzáadnak az életünkhöz.

Ezt legszebben a szüleim és más idős szeretteim példájával tudom igazolni. Biztosan mindannyiunknak van legalább egy olyan ismerőse, aki egyetlen dologra használta igazán a Facebookot: a múlt felkutatására. Falvakban, ugyanabban a városban felnőtt gyerekek szétszéledve a nagyvilágban vagy a határon túl, akár

30, 40 vagy 50 év távlatából megkapták a kulcsot gyermekkorukhoz.

Lehetőségük van felkutatni, megkeresni a korábban csak osztályfényképeken viszontlátott gyermekkori barátokat, ismerősöket. Az ovistársaktól kezdve a nagymamakörön szerzett barátokig mindenkit megtalálhatnak egy helyen; csupán pár kattintás, és Pistike, akivel együtt kergettük meg a szomszéd csirkéit, vagy Juliska, akivel együtt tanultunk gyorsírást, elérhető távolságba kerül.

Nem egy idősebb rokonom vette fel így a fonalat, éppen ott, ahol sok éve lerakták a kapcsolatban. Most lehetőséget kaptak, hogy visszataláljanak valamihez, amit elvesztettek. Mi ez, ha nem csoda?

Az, hogy az idő, az emberi élet kapcsolatrendszer ilyen komplexen és részletességgel megvan egy helyen, egyszerre ijesztő, frusztráló, de megnyugtató és ellenszer lehet a magánnyal szemben. Rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel az önálló ökoszisztémával: lehet örömünkre és bosszúságunkra is – csak használjuk ésszel!