A természetben, a természettel dolgozom. Amikor elkezdtem, hajtott az optimizmus, motivált a munkám nemességébe vetett hit és ösztönzött a legapróbb előre tett lépés is. Rengeteg időt és energiát áldoztam arra, hogy megmutassam az embereknek: máshogy is lehet. Hogy egy más szemüvegen keresztül, a megfelelő lencse kiválasztásával egy új világ tárulhat elénk. Hogy nem széthúzni, hanem összefogni kell, hogy az álmok igenis valóra válnak, ha elég bátrak és kitartóak vagyunk, hogy megküzdjünk értük.
Amikor ezt az utat választottam, el akartam vonulni a világ elől. Elég volt az emberekből, az értelmetlen harcokból, a kiábrándulásokból és csalódásokból. Évekig építettem a kertet egymagam, dolgoztam magányosan, és kifejezetten élveztem a csendet. Az ősfák között, a gyógynövénykert közepén megszűnt az idő, nem csörgött a telefon, nem szólt a rádió és nem csikorogtak a kerekek. Két levendula között gyógyult a lélek, tisztult a szellem és erősödött a szív. De valami mégis hiányzott. Ott motoszkált bennem a gondolat, soha békét nem hagyva: ezt másoknak is látnia kell. Másoknak is esélyt kell kapnia, hogy felfedezhessék a másik oldalt, elindulhassanak a változás útján, megtapasztalhassák a létezés egy letisztultabb, mélyebb oldalát. Hittem benne, hogy meg kell mutatnom másoknak az élet ezen szegletét. Csak a tisztánlátás végett: nem bizonyítanom és nem bizonygatnom kellett – hanem bemutatnom. Kitárni egy ajtót, és idegenvezetőként az emberek kezébe adni a lehetőséget. A szemléletváltás lehetőségét. Nem téríteni, hanem ajánlani, nem nyomulni, csak jelen lenni, ha valaki új ösvényekre akart lépni.
Ehhez pedig ki kellett lépnem a nyilvános térbe.
Az első időszak nagyon nehéz volt. Megállni munka közben, fényképezni, este posztolni, emlékeztetni magam, hogy el ne felejtsem. Aztán belejöttem. És hazudnék, ha azt mondanám, ördögtől valónak tartom.
Alapvetően örülök a Facebook létezésének. Egy olyan helynek látom, ahol megoszthatunk tartalmakat azokkal, akiket nem, vagy csak keveset látunk. Akik távol élnek tőlünk, de még mindig, még ha csak egy gondolat erejéig is, de fontosak nekünk. Akikről jó hallani, akiknek jó hírt adni magunkról. A Facebook világát olyan térnek látom, ami alapesetben erősítheti az összetartozást, ami akár építhet is.
Reggelente mosolyt csalt arcomra a külföldön élő barátom gyermekének spenótharca, megörültem egy régi osztálytársam eljegyzésének, ötletet merítettem egy ovis anyuka kreatív barkácsolásából. Hasznos cikkeket olvastam a káposztatermesztésről, új szolgáltatásokat ismertem meg, képzéseket fedeztem fel, és még egy-két hír is utamba akadt, így TV-nézés hiányában sem szakadtam el teljesen a valóságtól. Ami nem érdekelt, azt tovább görgettem, amit nem akartam látni, arra nem kerestem rá. Megtanultam szűrni a tartalmakat, amiket olvasni szeretnék, előre sorolni a szakmai oldalakat, elcsendesíteni az olyan bejegyzéseket, amelyek feleslegesen jelennek meg.
Aztán szintet léptem.
Megtanultam oldalt létrehozni és kezelni. Egy kis családi gazdaságot igazgatok, hulladékmentes műhelyt vezetek, előadásokat tartok a fenntartható élet lehetőségeiről, közösségi projekteket szervezek, és igyekszem segíteni ott, ahol kell, és ott, ahol azt szívesen fogadják. Kellett egy platform a személyes teremen, udvaromon kívül, ahol mindezek szót és helyet kaphatnak; ahol az érdeklődők hasznos információkat olvashatnak, tanácsokat kaphatnak a fenntartható háztartás vezetéséről. Mindez egész jól is sikerült.
Projekteket, munkákat, fejlesztéseket, szakmai programokat, tippeket, trükköket, és még a családi gazdaság családi jellegét is megmutathattuk, megosztottuk örömeinket, sikereinket, felhívásainkat. A lehető legtöbb oldalról, a legszínesebben igyekeztünk megjeleníteni mindazt, amit a világról gondolunk, ahogyan élünk benne – hátha ezzel mást is ösztönzünk arra, hogy merjen váltani.
Szép is volt ez egy ideig, minden csupa rózsaszín volt – és éppen ebből lett elegem. Mert a Facebook világának van egy nagyon nagy veszélye: annyira beszippantja az embert, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, a szomszéd fűje mindig zöldebb. Nyaralások, mosolygó családok, tökéletesen komponált tányérok, boldogság a köbön. Minden szép és minden jó. Miközben mi küzdünk a mindennapi problémákkal. Mert idehaza kifut a leves, mackóban porszívózok,
a hajam reggel egy szénakazal, és nem mentem nyaralni, mert nem volt, aki etesse az állatokat.
Aztán jött ugyanez a visszajelzés kívülről is, hogy én is épp azt csinálom, amit úgy utálok: annyi minden történt, annyi előremutató dolgot szerettem volna megosztani másokkal, hogy túl sok lett a poszt, túl sok lett a jó, és az emberek belefáradtak. Teljesen megértem, mert én is belefáradtam.
Mert hiába vezérelt a legjobb szándék, és hiába a rengeteg munka és történés, amit meg szerettem volna osztani, van egy lélektani határ, amit kár átlépni. Az embereknek van egy tűrőképessége, és a túl sok, a túl jó és a túl sokszor túl jó ezt bizony túl van azon. Elveszteni az arányokat nemcsak fals, de káros is, mert az élet része a csúnya oldal is, amit ha (nem is tudatosan, de) eltagadunk, nem szűnik meg, csak még nyomasztóbbá válik...
Viszonylag hamar rájöttem. Ezért megpróbáltam még közelebb hozni a valósághoz. Bemutatni az odaégett kenyeret is, a századszorra sikertelen diétát is, az igazi életszagot. Talán ez is sikerült. De a Facebook az Facebook. A virtuális tér, aminek mi, emberek vagyunk a főszereplői. Profilok és álprofilok. Kedves és egyáltalán nem kedves ismerősök. Jóindulat és ármánykodás, őszinte lájkok és nyomozás során véletlenül elkattintott kedvelések. Valódi öröm az örömödnek, és a pokolba kívánás az irigység szekerén. A virtuális tér, ahol egyszerre van lehetőségünk jónak és gonosznak is lenni. Akárcsak a valóság – tágabb határok között. Mosolygós képek szomorú emberektől, a frissesség hirdetése a megfáradt napokon. A frusztráció melegágya, az ellenvélemények lecsendesítésének színtere, a gyáva veszekedések legjobb helyszíne.
Túl sok a csapda, a bökkenő, a veszély. Hamar túlzásba lehet esni, el lehet tévedni. Sokan azt hisszük, hogy mértékkel és ésszel használjuk az oldalt, de
valóban lehet a Facebookot okosan és mértékkel használni?
Nem tudom, létezik-e tökéletes egyensúly online és valós tér között, tuti megoldásom sincs mindenkinek. Nekem ez az év mindenestül elég volt: online is, a valóságban is van mit elengednem. Előbbinél a Facebookkal kezdem. Túl sok volt belőle, túl nagy hatása volt az életemre, és most úgy érzem: köszönöm, nem kérek többet.
Ez az év több fronton is bebizonyította, hogy a személyes jelenlét, az igazi kapcsolatok mindennél fontosabbak. Egy nap 24 óra. És én ebből a 24 órából minden nap legalább egyet elvettem. Egy egész órát, amit tölthettem volna mással is. És amit innentől kezdve mással is fogok tölteni. Nyomtam tehát egy DELETE-t. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy tabula rasa-t. Egyelőre nagyon jól érzem magam nélküle. Ha változás lesz, szólok!
Fotó: Austin Distel / Unsplash
