Tinderezés férfiszemmel: „nem jött be a bruttó 60 perc orosz módra”

A srác kezdésnek elmondta magáról, hogy mivel elég félénk, introvertált személyiség, sok kudarc érte a hagyományos, offline ismerkedések alkalmával. Egyszerűen az „odamegyek, leszólítom, leveszem a lábáról”-módszer nem működött esetében, és a baráti társaságában sem ment egykönnyen a lányokkal való kapcsolatteremtés. Így hamar eljutott az online társkeresőkig, hiszen ott már megszülethet egyfajta szimpátia a kevésbé stresszes, üzenetváltásos periódusban. Aztán rá kellett, hogy jöjjön, hogy az online ismerkedés sem fenékig tejfel. Az ő szavait idézve:

„Hiába változott sokat a világ, a férfiak felé még mindig kimondatlan elvárás, hogy kezdeményezzenek. Én tizenéves koromtól kezdve olvasgattam ismerkedési tippeket különböző internetes oldalakon, de az ott kapott tanácsokat nem igazán tudtam hasznosítani. Még a leszólításig sem jutottam el. 4-5 éve kezdtem el több társkereső alkalmazást használni, amiknek köszönhetően elég sok lánnyal randiztam, és – ha az igazit nem is találtam még meg – sok érdekes találkozáson vagyok már túl, jó és rossz értelemben egyaránt.

Talán másnak csupa jó tapasztalat jutott, nekem azért úgy tűnik, a lányok közül is vannak sokan, akik éppen olyan bántó vagy kifejezetten megalázó viselkedéssel »jutalmazzák« a férfiak érdeklődését, amit fordított esetben kikérnének maguknak – egyébként teljesen jogosan.

Ha nem is ment még el a kedvem az ismerkedéstől, ma már jóval óvatosabb vagyok. És egy kicsit csalódottabb is.

Mindig megüti a fülem, amikor a nők arról panaszkodnak, hogy a férfiak mennyire a külső alapján ítélik meg őket. Nekem úgy tűnik, hogy nem (csak) nekünk jelent prioritást a megjelenés: sok nő már a profilján kiköti, alacsonyak ne is írjanak (más formában: 185+); vagy az első üzenetükben kijelentetik, hogy a megjelenésem nem jön be nekik, és barátkozásra sem adnak lehetőséget. Ezeket a beszélgetéseket próbálom objektíven, higgadtan kezelni, és érzelmek nélkül elfelejteni – több-kevesebb sikerrel. 

A legtöbb társkeresőn van rá lehetőség, hogy a felhasználók írjanak egy rövid bemutatkozószöveget. Az is furcsa számomra, amikor semmit nem írnak magukról a lányok, hiszen akkor tényleg csak a külső alapján ítélkezést teszik lehetővé, de néha az a zavarba ejtőbb, amikor van bemutatkozószöveg. Egy ilyesminél kifejezetten fennakad a szemöldököm:

Beszélgetni vagyok itt/ Csak felnéztem 

Persze mindenkinek saját döntése, de számomra érthetetlen, ha valaki nem a társkeresés végett regisztrál a társkeresőre. Ráadásul a hetekig húzódó online beszélgetések elhalhatnak, esetleg véget vet nekik az, hogy az illető már kapcsolatba lépett valaki mással, komolyabban. 

Aztán van az ennél is félelmetesebb:

Életem párját keresem

Naivitásra gondolhatunk, de ebben a kiírásban legalább benne van az esélyteremtő hozzáállás. Én ebben hiszek, pláne hogy az ismerőseim körében voltak, akik megtalálták az interneten az igazit. Viszont szerintem a túlzott mértékű elvárásnak és görcsösségnek nincs jövője, pont ezek miatt lehet feszült az első randevú mindkét ember számára, hiszen önmagunkat a megfelelési kényszer csapdájába ejthetjük. Tehát nem sok jót remélek attól, aki ilyesmi mondattal indít.

Az eddigi ismerkedéseim alatt volt részem sok kellemes csalódásban, de még több egyszerű, mezei csalódásban. Néha volt sok közös téma, többször néma csend és kínos, rövidrezárt közhelyes csevejek. A természetes módoktól eltérő ismerkedés meglepetésszerű szituációkat teremthet, és teremt is. Esetemben például ilyenekre volt példa:

Nehogy azt hidd, hogy érdekelsz

Amikor a lány csak saját magáról beszél, mindig neki a rosszabb, vagy neki a jobb… félórát telefonál az énektanárjával, nem törődve a randevúzással…nyomkodja a telefonját, de mellette még szóhoz sem lehet jutni. Ilyenkor gondolkodom el az ismerkedés feladásán. Ha oda se jutunk, hogy egy kérdés erejéig felkeltsem az érdeklődését, egyszerűen nem látom a közös jövőt.

Amiről azt hinnéd, már nincs, de mégis: mosdószünet

Iszogatunk a kocsma első szintjén a kiszemelttel. Egy korsó sör után a földszinti mosdót veszi igénybe. Várom őt vissza, de mikor már 20 perce sem történik semmi, lemegyek, és nagy meglepetésemre a mosdók ajtajai kitárva árasztják az ammónia gusztusos illatát. A lányt sose láttam többé…  

Bruttó 60 perc, orosz módra

Egy orosz hölggyel volt randim, aki indulásként késett 45 percet, ezt követően indultunk sétálni negyed óra hosszát, és az otthona környékéhez érve megértési nehézségekre hivatkozva vált el tőlem. Letiltott később Messengeren is. 

De az előbbi kínos eset sem tudta felülmúlni a január közepi estét, az órákig tartó didergő várakozásomat a Széll Kálmán téren, ahol még a kommunikációs nehézségekre sem tudott sor kerülni. Másfél óra múlva adtam fel – arcomra fagyott mosollyal – az ácsorgást. A lány később sem írt semmit.

Ha valaki ezek után kedvet kapott, és az online ismerkedést választja, hajrá! Viszont legyen elővigyázatos, és

higgyen a néha veszélyt is jelző, gyanakvó belső hangjának – nem csak a nőkben munkál a hatodik érzék.

Ha hallgattam volna a sajátomra, kevesebb munícióm lett volna ezen cikk megírásához. Bár nem bánom ami mögöttem van. Az emberismerő képességem nagyban fejlődött, és sok kedves ismerősöm is lett a társkereső platformokról, akikkel baráti viszonyt ápolunk. De szó ami szó: nemcsak a nők vannak veszélyben, ha online társkeresésről van szó, hanem mi, férfiak is. Nem feltétlenül testileg, inkább pszichésen, de meg tud rágni ez a rendszer.”

Meglepődve hallgattam barátom történetét, és elgondolkodtam, mi lehet az oka az általa említett lányok viselkedésének. Az online világ láthatatlansága miatt a sok udvariatlanság? Belefáradtak az évek óta húzódó egyforma randikba? Vagy a saját rossz tapasztalataik tették őket érzéketlenné?

Tudom jól, tapasztaltam is, hogy rengeteg erőszakos, rámenős férfi használja a társkereső oldalakat, nőként szinte mindenkinek van egy-egy hajmeresztő története. De azt is megtanultam, hogy nem vezet jóra, ha miattuk az összes többi férfit csuklóból elintézzük annyival, hogy nekik úgysincs lelkük, úgysem fáj nekik a faképnél hagyás, levegőnek nézés, mert elég sokat veszíthetünk: talán pont a lelküknek azt a részét, amivel kapcsolódni tudnának hozzánk – vagy ha nem is hozzánk, de valaki máshoz.

Nyitókép: Andrea Piacquadio / Pexels