SZPSZ

Remélem, sokan találunk olyan párt, akit el se tudunk képzelni magunk mellé!

Nagyon sokan várnak az igazira, az ideális társra, arra az emberre, aki számukra milliméter pontosan megfelel. Tudják, mit akarnak, és azt az embert keresik – ha létezik, ha nem.

Mindannyian az igazit keressük. Van aki meg is találta, más meg belátta, hogy az igazi, az nem feltétlenül egyenlő a (számára) tökéletessel. Ez nem azt jelenti, hogy keserű tapasztalatok nyomán kevesebbel is beéri, inkább azt, hogy pár kanyar után reálisabb elvárások mentén folytatta a keresést, és nem zárta ki a lehetséges kapcsolódást olyannal se, aki korábban nem ment volna át a szűrőn.

Fontos hangsúlyozni, hogy ebben a folyamatban nem az igényes keresésről mondunk le, hanem az irreális – tökéletes passzolással kapcsolatos – elvárások alakulnak át, szelídülnek életszerűvé. Nem arról beszélünk tehát, hogy ha nincs ló, akkor a szamár is megteszi. Csak arról, hogy akivel végül kapcsolódhatunk se nem ló, se nem szamár, hanem egy olyan ember, aki a maga tökéletlenségével tud optimálisan illeszkedni a mi tökéletlenségeinkhez. És ettől lesz Igazi – akkor is, ha egyébként azt hittük, nem lehet az.

A netes társkeresés világában persze nehéz elmerészkedni odáig, hogy a tökéletlen jelöltekig jussunk. Talán úgy érezzük, túl sok így is a férfi vagy nő, túl nagy a világ, amiben meg kell találni azt az egyet, aki nekünk jó. Leszűkítjük hát a keresést, beállítjuk a keresett fél szeme színét, az elvárt magasságát, aztán talán azt is, hogy szereti-e a flamand konyhát vagy sem. Ezután

csupa olyan embert dob elénk a sorsnak hazudott algoritmus, akit mi megfelelőnek találunk magunk számára.

Csakhogy lehet, a szűrők, amiket beállítottunk, nem a lényeges pontokon szelektálták a potenciális jelölteket, így éppen azért nem kerül elénk az, akivel jól ellennénk, mert mi a magassága, szeme színe, konyhai ízlése nyomán kizártuk őt a körből.

(És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az életben nem csak olyan dolgoknak tudunk örülni, amiket elterveztünk, amiket el tudtunk képzelni. Egy igazi szerelemben olyan mélységek tárulnak fel előttünk a másikkal, magunkkal és az egész világgal kapcsolatban, amilyet elgondolni se tudtunk korábban. Ha mindig csak egy bizonyos szintig, pontos keretek között keresünk, limitáljuk saját magunkat is – persze a biztonságunk érdekében. )

Merész dolog „csak úgy” a nagyvilágban ismerkedni. Kevésbé biztonságos, mint a neten, hiszen 3D-s valóságában szembe jöhet bárki. Nincs előzetes válogatás, biztonsági háló, ami garantálja, hogy elég magas, elég iskolázott, elég nekünk való a másik, ahogyan nincs olyan kérdés és válasz sem, ami garantálja, hogy nem töri majd össze a szívünket. Ezen az úton egyszerűen csak el kell indulni, hogy lássuk, merre tart - és így kockázata van annak, hogy néhány sebet szerzünk. 

Sokan úgy vélik, régen könnyebben ment ez, hiszen a faluban is, városban is teremtettek helyet, időt, módot az ismerkedésre. De szerintem sose volt csak erre kihegyezve a világ. Lehettek bálok, táncok, mulatságok, az élet sodra mindig több találkozást eredményezett, mint egy-egy elrendezett alkalom. Az egy faluban élők között sem feltétlenül a szüreti mulatságon történt meg a nagy találkozás, hanem a földeken, vagy amikor jött-ment, vizet húzott a lány, kapált a fiú. 

Ilyen ütközési pontok pedig ma is vannak, hiszen léteznek helyek, ahol összegyűlnek emberek – bulik, házibulik, koncertek, szórakozóhelyek, kis pubok, színház, mozi, könyvtár, kirándulások, utazások –, és egyszer csak megpillantja egymást két fiatal (vagy régebb óta fiatal), és egymásra csodálkozik. Ilyen megtörténhet akár egy boltban is. Hogy ki a fene ismerkedik manapság könyvtárban, boltban vagy koncerten? Nos, akik akarnak. 

A helyek és helyzetek ma is adják magukat, csak mi, emberek nem tekintünk ki a saját komfortos kis csapdánkból. Nem vesszük szemügyre a környezetet, nem pásztázzuk más emberekre nyitottan a tömeget.

A szokásaink változtak az elmúlt évtizedek alatt, a másik ember felé való közeledés és nyitás lett bátortalanabb.

Erősebb a szociális elszigeteltség és ez nem feltétlenül a körülményeknek köszönhető. Mi, emberek változtunk, mert nem merünk, nem is akarunk a velünk szembe ülő szempárba nézni. Mert az kínos, meg majd jól félreérti, esetleg azt hisszük, hogy a másik ember szemébe nézni az fenyegető lehet. Mindenki lesütött szemmel, bedugott füllel jár, közlekedik, intézi a dolgait. Úgy pedig nehéz ismerkedni, a másikra felfigyelni. Rálátni a valóságára és a világára. Arra ahogy mozog, megigazítja a haját, ahogy tartja a fejét vagy biggyeszti a száját, ráncolja a homlokát, vagy ahogy beleharap egy almába. A maga természetes módján. 

Nem a társkeresőn, nem a kamerának öltözve, nem agyonsminkelve, filterezve, nem eszement elvárások páncélja mögé rejtőzve. Hanem szabadon. Aztán jöjjön az, akinek jönnie kell, és vagy van passzolás, vagy nincs. De legalább minden ízében igazi az is, aki még nem Az Igazi.

Ajánljuk még:

Az első szerelem nem tart örökké, de mindig magunkban hordozzuk

Az első szerelem élménye az újdonságából fakadóan olyan erős lehet, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, az illetőből fakadt, és őt szerettük a legjobban életünkben. Utána ugyanezt keressük, de nem kapjuk meg. Valóban így van? S miben rejlik az ereje? Jöhet még utána nagy szerelem?

 

Már követem az oldalt

X