Olykor már életében el kell engednünk a másikat, hogy jobb legyen neki – egy időskori szétválás története

Klára és Péter még a vidéki egyetem bölcsészkarán ismerkedtek meg. Csoporttársak voltak, először csak barátok, akik a többiekkel együtt készültek a vizsgákra, aztán lassan kialakult köztük a szerelem, s egyre jobban érezték, hogy összetartoznak. Ugyanazokat a könyveket és filmeket szerették, ugyanúgy gondolkodtak a politikáról, s mindketten nagyon szerettek volna nyugodt, boldog családban élni. Harmadévesen már együtt laktak, Péter újságíróként egészítette ki az ösztöndíját, Klára gyerekekre vigyázott. Az hamar világos lett, hogy a városban, ahol egyetemre jártak, nem tudnak sem az egyetemen, sem valamelyik középiskolában munkát találni. Hosszú keresés után végül egy dunántúli kisvárosba jutottak, ahol egy szakközépiskolában volt a szakjuknak megfelelő munka. Az iskolától lakást kaptak, és majdnem negyven évet dolgoztak ugyanott: Péter végül iskolaigazgatóként ment nyugdíjba, Klára a munkaközösség vezetője volt.

Miközben teltek az évek, Klára és Péter két csodálatos gyermeket nevelt fel: a fiú Kanadában él, programozóként, a lány pedig közgazdász lett, és egy budapesti elemző cégnél dolgozik. A várostól nem messze van egy telkük, azon egy kis ház: nyugdíjasként, ha tavaszodott az idő, kiköltöztek, és csak az ősz végén jöttek vissza a városba. Az évek során a telekre kivitték többezer kötetes könyvtárukat, így mindig volt új olvasmány, amit meg lehetett beszélni. Mindketten úgy gondolták, a hátralévő éveiket ebben a csendben és nyugalomban fogják élni, s reménykedtek abban, hogy a komolyabb betegségek elkerülik őket. Nem így történt.

Két éve tavasszal, egyszer Klára bejött a konyhából, és nagyon zavart volt a tekintete. Azt mondta Péternek, hogy nem tudja, hogy kell a rántást megcsinálni. Péter először nem is értette, s rákérdezett, hogy nincs otthon olaj vagy liszt? Klára azt mondta, hogy nem tudja, hogy mi kell bele. Péter ezen nagyon meglepődött, és elmagyarázta a feleségének, hogyan kell rántást csinálni. Már akkor gyanakodott, hogy nagy a baj, de akkor rémült meg igazán, amikor a következő héten Klára órákig nem jött haza a bevásárlásból. Péter rácsörgött a mobilján, s amikor felvette, azt mondta neki, hogy itt ül a pláza előtt a padon, és nem tudja, merre induljon haza. Másnap reggel elmentek a körzeti orvoshoz, aki továbbutalta Klárát a megyeszékhelyen lévő kórházba.

Két nap múlva megvolt a rettenetes diagnózis: súlyos, gyors lefolyású Alzheimer-kór.

A lányuk azonnal hazautazott, hosszú szabadságot vett ki, Péter pedig azonnal beült a könyvtárba, és mindent elolvasott, amit talált az Alzheimerről. A gerontológus orvos nem ígért túl sok jót. Péter pedig elkezdte harcát a kór ellen, nyugdíjas Sziszüfoszként. A tárgyakra cédulákat rakott azok neveivel, állandóan nézték a családi albumokat Klárával, emlékeket idéztek, naplót írtak, rengeteget beszélgettek, Alzheimeres csoportokba jártak. Mindennek dacára a romlás látványos volt.

Egy év sem telt el, és Klára egyik éjszaka odafordult hozzá, s kiabálni kezdett: mit keres maga az ágyamban, hol van a férjem? Péter alig tudta megnyugtatni és lebeszélni arról, hogy hívja a rendőrséget. Ekkor emelni kellett a gyógyszeradagon, majd egy új gyógyszerre váltottak. Ezekkel pár hétig minden rendben volt, Klára újra olvasni kezdett, s egyik nap kiválogatta azokat a ruhákat, amelyekre szüksége volt, s a többit együtt vitték el a szeretetszolgálatnak. Ez azonban csak átmeneti öröm volt.

Egy éve ilyenkor, augusztusban egy bőséges családi vacsora után Klára megkérdezte, mikor esznek már. Másnap reggel nem tudta, hogy hol van. Ekkor újra vizsgálatok, újabb, komplex terápia. Péter már alig aludt, 24 órában figyelt és vigyázott feleségére, Klára viszont egyre rosszabb állapotba került, egyre gyakrabban kapott dührohamot, melyek során több tárgyat összetört, s már többször megesett az, hogy nem ismerte meg a családtagjait, mint ahányszor igen.  Egyik éjszaka, amikor Péter elbóbiskolt, Klára

hálóruhában kisétált a kertbe és át akart mászni a kerítésen, hogy meglátogassa édesanyját, aki már több évtizede egy másik város temetőjében feküdt.

Amikor Péter kézenfogva be akarta hozni a házba, dulakodni kezdett vele, nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.

Az orvos már régóta mondta Péternek, hogy ezt nem fogja bírni egyedül, fogadjon segítséget. A család újra összeült, és ekkor először támogatta az ötletet. El is jött hozzájuk egy asszony, aki óriási összeget kért, majd pár hétig rendesen dolgozott, aztán őszintén megmondta Péternek, hogy ő semmi pénzért nem tudja ezt a munkát tovább vállalni, mert az hagyján, hogy Klárát pelenkázni kell, de vele is egyre agresszívebb, s fél attól, hogy Klára bántani fogja őt, vagy ő bántja Klárát. Ekkor Péter újra egyedül ápolta feleségét, lányuk csak hétvégéken tudott eljönni, akkor Péter ledőlt az ágyba, és napi tízórákat aludt.

Az orvos tavasszal javasolta, hogy van egy szeretetotthon a megyeszékhelyen, ahol szívesen látnák Klárát, a vezető régen abban az osztályban érettségizett, ahol Klára volt az osztályfőnök, s két ápoló is abba a középiskolába járt, ahol dolgoztak. Péter és Klára felkerekedett, és megnézték az intézményt. A férfi nem szívesen ment oda, mert úgy érezte, cserben hagyja feleségét azzal, ha beadja egy idegen helyre, viszont amit látott, meggyőzte: saját szobája lesz a nejének, a nővérszoba mellett, a földszinten, csodálatos park előtt, mindenhol padok, nyugalom és béke, s a kórház is két saroknyira van. Péter az elkövetkező egy hétben megint alig aludt, nemcsak feleségét ápolta, hanem viaskodott magával. Végül, amikor egyik éjszaka Klára egész éjjel szitkozódva ordított egy régi munkahelyi sérelmet emlegetve, úgy döntött, hogy

nem bírja tovább egyedül ezeket a terheket, és elviszi feleségét az otthonba.

Ez nyár elején volt. Azóta Péter mindennap látogatja Klárát, aki gyakorlatilag nem ismeri már fel őt, de szívesen sétál vele a parkban, és hosszan ülnek egymás mellett szótlanul. Péter néha megsimogatja felesége kezét, aki néha-néha teljesen váratlanul elsírja magát, de nem tudja elmondani, mire gondol.

Közelről néztem végig ezt a történetet, ami külső szemmel figyelve sem volt könnyű. Láttam, milyen terheket rótt a családra a beteg asszony, és mennyi szenvedéssel járt minden részről viselni ezt a szörnyű kórt. De barátként és szakemberként egyaránt nyugodt szívvel mondhatom: Péter jól döntött, mikor az intézet mellett voksolt, akkor is, ha egy ilyen döntés nagyon nehéz. Teljesen természetes, hogy lelkiismeret-furdalása van, de azt is be kell látni, hogy ebben a helyzetben ez volt a legjobb megoldás.

Van olyan pillanat, amikor már életében el kell engednünk a másik embert, hogy jobb legyen neki. És hiszem, Péter ezt a pillanatot jól választotta ki. A történet pedig azért született meg, hogy mindannyian jól döntsünk, ha esetleg erre kerül sor az életünkben.