Nincs szükségem rá, hogy egy szakítás után közösen szidjuk az exem!

Nemcsak a nők, a férfiak is nem túl sokat érő közhelyekkel akarják felrázni a pórul járt barát kedélyét, felturbózni önbizalmát. És általában ugyanazok a barátok, ismerősök teszik ezt, akik a szerelem hajnalán még teljes erőből buzdították a feleket a kapcsolódásra, és jelen voltak egy sor szép pillanatnál is. Vagyis tudják, hogy a helyzet sosem egyértelműen fekete vagy fehér. Egy kapcsolat akár működőképesnek bizonyul, akár kudarc lesz a vége, sosem egysíkú, nagyon sok minden belefér, sok küzdelem zajlik benne, nagyon sok nevetés, izgalom, remény fürdik benne. De persze jelen vannak a nem annyira szép pillanatok is, a beszólások, a titkok, a hazugságok és a csalódás is.

Mégis, amikor a végéhez közeledik vagy már véget ért egy kapcsolat, a két fél barátai tüzelőállásba helyezkednek és ágyúval lőnek a másik oldalra.

Én megmondtam már az elején, hogy nem igazán illetek össze – mondja esetleg az, aki annak idején egyébként szó szerint összeboronálta a feleket, vagy legalábbis tevőlegesen kivette a részét az első találkozás létrejöttében.

Figyelj, felejtsd el, – mondja a másik – még a szeme se állt jól, mindig tudtam, hogy egy sunyi alak.

„Most mit dilemmázol, hozd el a kocsit és kész! Megérdemli, hogy az utolsó fityingjét is elpereld! Szerintem te jársz jól azzal, hogy lekopott rólad” – tripláz valaki más, és meg is magyarázza, miért. De a magyarázattól egészen kicsivé zsugorodik az elhagyott, becsapott vagy esetleg az elhidegülés áldozatává váló fél. Mert az összes magyarázat és minden visszafelé gonoszkodó mondat lenullázza azt a sok jót is, ami abban a kapcsolódásban akkor is érték volt, ha a kapcsolat végül mégis zátonyra futott.

Lenullázza, kisavazza, minden csepp valaha megélt melegséget és szeretetet semmissé teszi az ilyen kommunikáció, az ilyen vigasz. Pedig anélkül is nehéz elfogadni, megérteni és feldolgozni a történteket. Amúgy is nehéz súlyos érzelmeken,

nagy bánat-hegyeken átbukdácsolva objektívnek maradni, és gyűlölködés nélkül lépni tovább.

Nem segít az ilyen vigasz, sőt kárt okoz. Nem is tudom, minek és miről szól, és aki csúf dolgokat fröcsögve akar átkarolni, vajon milyen tűzzel melegíti fel a másik szomorúságtól vacogó lelkét?

Én rég nem szórok „átkot” senkire, akkor se, ha a legközelebb álló szerettem él át kapcsolati veszteséget. Régóta nem segítek haragudni. Nem az én dolgom, és hiszem, hogy senkinek sem a dolga, hogy ujjal mutogasson arra, akit a barátja, testvére nemrég még életre-halára szeretett. Akkor se, ha az a másik tényleg kifordult önmagából és szikrányi nyoma sincs annak a kedvességnek, felelősségnek és odaadásnak, amit egykor önmagából mutatott. Akkor sem, ha elhalványult minden szép, ami belőle fakadt és csak árnyak maradtak.

Nem segítek haragudni azért se, mert megtapasztaltam már, milyen gyorsan változó érzelmek jellemezhetnek egy-egy párkapcsolatot, és veszítettem már el azért barátságot és bizalmat, mert az egyik oldalra álltam nagy erőkkel és vakon. Igazságkeresés nélkül csakis egyfelé voltam teljes szívvel lojális. Fújtam az ellenfélre vadul heteken át, és azt hittem, jól teszem. De nem tettem jól, mert a két ember aztán újra egymásra talált, fellobbant újra a régi láng, én meg ott álltam szégyenkezve, sután-bután.

Tanultam belőle, és ma már nem arra fókuszálok, aki elment, aki bántotta azt, akit kedvelek, hanem arra, akit bántottak.

Nem azon van a hangsúly, hogy mit rontott el a másik, hanem azon: hogy érzi magát az, aki hozzám tartozik.

Nem az a kérdésem, hogy állhatnánk (közösen) bosszút, sokkal inkább az: Hogyan segíthetek neked? Hogy érzed magad? Van feladatom melletted? Mivel, miben támogathatlak? Mire van szükséged? Akarsz róla – velem – beszélni?

Mert nem attól leszek jó barát, jó testvér vagy jó ismerős, hogy felszállok egy düh-vonatra és nagy hangon együtt pöfögök másokkal. Inkább attól, hogy amikor kell, csendben maradok, de a másik elesett, szomorú pillanataiban stabilan elérhető és jelen vagyok.

Néha úgy tűnik, nyitott párkapcsolatban minden könnyebb. De van, akinek egyáltalán nem való.