„Mégsem vagyok olyan, a nyitott párkapcsolat nem nekem való” – olvasói történet

„Lassan tíz éve ismertem meg a jelenlegi páromat. Körülbelül hat hónapja voltam egyedül, mikor randizni kezdtünk, ő pedig egy négyéves kapcsolat végén tartott. Az első randevúinkon mindenféléről beszéltünk: szóba került a karrier, a házasság és a gyermekvállalás kérdése is. Úgy tűnt, mindenben hasonlóan gondolkozunk.

Ekkor tájékoztatott arról is, hogy ő a nyitott kapcsolat híve, vagyis

nem bánja, ha lefekszem másokkal, mert ő is ezt fogja tenni.

Mellbevágott ez a kijelentés, ezért jócskán elidőztem a témán. Kérdeztem, hogy ez most mit is jelent pontosan. Azt mondta, a legutóbbi kapcsolatai során többször előfordult, hogy az aktuális társa mellett másokkal is lefeküdt, s ezt nem tiltotta meg a párjának sem. Sosem találkoztam ilyesmivel azelőtt. Kérdezősködtem, sőt: csontig rágtam a témát, igyekeztem megérteni a lényegét. Úgy tűnt, egyikünknek sem tilos másokkal is kapcsolatot létesíteni, legyen az egy mély beszélgetés, egy szenvedélyes csók vagy akár a szex, s erről beszámolunk egymásnak. Nincs titok, nincs mellébeszélés.

Fogalmam sem volt arról, hogy ez nekem való-e. Arra gondoltam, hogy ez csak akkor működhet, ha mindkét fél benne van, és ha nincs komoly kötődés, nincs önző kisajátítás, nincs kizáró ragaszkodás kettőnk között. Tapasztaltam már ilyet az életem során olyan férfiakkal, akiktől nem akartam semmi komolyat, csak eltöltöttük együtt az időt, az éjszakát vagy akár egy-egy kellemes hetet, aztán búcsút intettünk egymásnak, és mindenki élte tovább a saját életét mindenféle fájdalom vagy hiányérzet nélkül. Olyan azonban nem történt velem korábban egy kapcsolatban, hogy lefeküdtünk volna mással – én legalábbis biztosan nem. Olyan pedig egész biztosan nem volt, hogy a partnerem más nővel legyen, majd hazajöjjön, és elmesélje.

Kíváncsi nem voltam az ilyen jellegű kapcsolatokra, sosem szerettem volna kipróbálni a műfajt, mondjuk soha nem is találkoztam addig olyan férfival, aki ezzel a kérdéssel szembeállított volna. Mégis egy olyan viszony küszöbén álltam, amiben tudtam: minden kapcsolaton kívüli érintésről, csókról és szexuális együttlétről tájékoztatva leszek. Gondolkodtam, kell-e ez nekem, végül belementem.

Az volt bennem, hogy a komoly kapcsolathoz idő kell – eltart, amíg mindkét fél lezárja a múltját és belekezd valami közösbe, s így az első hetekben kiderülhet, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, ha megtudom, a pasim (?), párom (??), társam (???) lefeküdt egy másik nővel. Vagy hogy én le tudok-e feküdni egy másik férfival úgy, hogy tudom, vár valaki otthon, akivel talán hosszú távra tervezünk, együttéléssel, nyaralással, akár egy-két gyerekkel és sok-sok közös karácsonnyal. 

Néhány hét, talán hónap elteltével értesültem az első „félrelépésről”. Pár napot távol töltöttünk egymástól, a párom régi ismerősökkel találkozott. Az egyik közülük egy korábbi barátnője volt, akivel, mondjuk úgy, nosztalgiáztak… 

Amikor elmesélte, nem tudtam megszólalni, annyira megdöbbentem. Ő meg csak azt hajtogatta, hogy ezt előre megmondta. Nem tudtam, mit tegyek. Fájt, mégsem akartam szakítani. Elkezdtem kötődni, megszerettem.

Pedig tudtam, hogy ha sérülök, akkor nem is akarom igazán ezt a „nyitott dolgot”, de nem hallgattam a belső hangokra.

Az első években volt néhány „kaland” az életünkben (az én részemről két alkalommal), majd hosszú időre abbamaradt a kapcsolaton kívüli kapcsolatteremtés. Eltelt több monogám év, és egyikünk sem érezte úgy, hogy hiányozna bármi is az életéből – legalább is nem volt jele ilyesminek. Úgy tűnt, boldogok vagyunk.

Aztán idén tavasszal újra megtörtént. A párom elutazott egy hétre, régi és új barátokkal találkozott, én csak később csatlakoztam hozzájuk. Amikor megérkeztem, azzal fogadott, hogy lefeküdt az egyik nővel a társaságból. Akkor ismerte meg, és így alakult. Teljesen összetörtem. Nem értettem, hogy miért csinálta, amikor olyan jól megvoltunk hosszú éveken keresztül. Kérdeztem, mi hiányzott neki, mit csináltam rosszul, mi változott, de ő csak azt magyarázta, hogy ő ezt már a kapcsolatunk elején megmondta, és hogy kettőnk között egyébként minden rendben, egyszerűen csak megkívánták egymást és együtt töltöttek néhány kellemes órát. Ennyi.

Talán azt hittem, hogy majd én leszek az, aki mellett megváltozik. Talán túl kényelmesek és unalmasak voltak az elmúlt évek. Talán mégsem voltunk boldogok. Talán kellett valami, ami felráz – mindkettőnket. Talán mégis be kellene látnom, hogy alkalmatlan vagyok a nyitott párkapcsolatra.

Lassan fél éve 

megint csak ketten vagyunk, mintha mi sem történt volna.

De nagy pofon volt a félrekacsintása öt év után, aminek még mindig érzem egy kicsit a nyomát a lelkemben. Az első „kalandos” évek múltával azt hittem, vége, és csak mi ketten… Villámcsapásként ért a tavaszi eset, de legalább felnyitotta a szemem: én mégsem vagyok olyan. A nyitott párkapcsolat nem nekem való. Mert a gondolataim között fel-felbukkan annak a nőnek a képe, mert fél év után is kérdés bennem, hogy vagyok ezzel az egésszel.

Keresem a válaszokat a miértekre, és arra, hogy így valóban le lehet-e élni egy életet? Nekem nincs igényem másra, de majd ha mégis lesz, adjam oda (is) magam? Lehet így családot alapítani? Ami még fontosabb: akarok én így élni? Úgy érzem, ha kérdéses ez bennem, már régen rossz a helyzet. És közben kötődöm hozzá, szeretem, nem akarom elengedni. Viaskodom magammal, immár fél éve, és bár a józan eszem tudja, mit kellene tenni, nem teszem. De azt is tudom, előbb utóbb megteszem. Mert ha egyszer nekem nem megy, mégis változtatnom kell.”