SZPSZ

A te késed, az én ollóm, a mi vitánk – háztartásbeli határsértéseink

Ha valaki azt hiszi, a legélesebb viták forrása a konyhában az, hogy ki hogyan készíti a mézes-mustáros, áfonyás szarvassültet, az téved. A legélesebb viták a legélesebb tárgyakon mennek: a késeken. 

„Ugye nem az én késemmel vágtad megint?” Kérdezi a férfi a konyhában. Hogy mit, az teljesen lényegtelen, mert az egyetlen helyes magatartás a részünkről az, ha soha, semmiért, egy újjal se nyúlunk ahhoz a késhez, ami az övé. A férfié, aki a konyhában csak és kizárólag mindent azzal a késsel vág. Azzal nyesi a húst, szeli, majd vajazza a kenyeret, azzal bontja az uborkás üveget, és ha úgy hozza a szükség a sörét is. De más ahhoz ne nyúljon, ha jót akar.

Mert az az ő kése. Ő hozta (vagy mentette egy előző kapcsolatból), neki az simul úgy a tenyerébe meg az életébe, ahogy más kés azelőtt és azután se soha. És félő, ha valami baja lesz annak a késnek, azt nem éli túl.

Tehát, ha egy férfi felteszi a kérdést a konyhában, hogy „ugye nem az én késemmel?”, akkor az egyetlen lehetséges és okos válasz az, hogy természetesen nem. Mi aztán soha. Egy újjal sem. Rosszabb esetben azonban nemcsak gyanakszik, hanem rajtakap. Rajtakap azon, hogy egyébként teljesen rendeltetésszerűen használjuk az ő kését. Vágunk vele.

Ha jó a kedve, akkor a rajtakapás és a kötelező litánia után (már ezerszer megmondtam, hogy ne, és mi a fenéért nem lehet ezt megjegyezni, és különben is, ez az egy kérésem van, ésatöbbi) leellenőrzi az élét. Ne legyenek illúzióink: biztoshétszentség, hogy szerinte kicsorbítottuk – azért életlen, mert az imént párizsit szeltünk vele. De ha jó a kedve, akkor megélezi gyorsan, és szigorú felügyelet után folytathatjuk a munkát. Rosszabb esetben kiveszi a kezünkből és látványosan, hogy mélységen mély bűntudat fészkelje be magát a lelkünkbe, lassú mozdulatokkal a szemünk előtt élezi meg. Közben fájdalmasan sziszeg, hiszen biztoshétszentség, hogy kicsorbítottuk. Szemrehányó tekintete közben mélyen a szívünkbe döf néhányszor.

Hogy miért nyúlunk mégis mindig az ő, a férfi kése után, ki tudja? Lehet, csak azért, mert az az egyetlen tényleg éles kés a konyhában, vagy csak jólesik tőrök között járni, pengeélen táncolni. Éles hangú veszekedésekbe beleszédülni, késhegyig menő vitákat folytatni tárgyakról, birtokviszonyról, használati jogról.

Pedig van abban a konyhában sok más kés is.

Kiskés a krumplipucoláshoz. Olyan helyes, kézre álló darab, nincs is annál jobb. Van nagykés is a mindenféle vágáshoz, meg recés kés a vajhoz, fűrészfogú nagykés a kenyérszeléshez. Mégis, minden veszélyt vállalva, a férfi kése kell.

Fordítva is pont így működik aztán egy háztartásban a dolog. Mert van nekünk (nőknek) az ollónk. Az a mi ollónk. Az enyém vagy harmincéves, masszív, sárganyelű darab. Amit SOHA nem kellett élezni. Önélező olló volt,

amíg meg nem kaparintotta azt a férfi.

Hogy miért szerezte meg és vágott vele fémlapot vagy vastag padlószőnyeget? Ki tudja azt megmondani, hiszen erre a célra a háztartásban számos céleszköz lapul. A férfinak mégis a mi ollónk kell.

Így amikor a férfi felteszi a kérdést, hogy ugye nem az én késemmel vágtad megint? Akkor aktuális kedvünk szerint pimaszul vagy szemrehányóan csak lóbáljuk meg a szeme előtt a saját, féltve őrzött, ereklyeként dédelgetett kincsünket, a mindent vágó varázsollónkat. Amit régen, a férfi megjelenése előtt sosem kellett élezni. Jobb válasz az minden éles szónál.

Nyitókép: murat esibatir / Pexels 

Ajánljuk még: