7 konyhai fortély, amire a régi nagymamák tanítottak

Saját lábra állás esetén nem mindenki sürög-forog azonnal magabiztosan a tűzhely mellett, ám sejthető, hogy a legádázabb pizzarendelő korszak is elmúlik egyszer, és fellép az igény arra, hogy a mindennapi táplálékot saját kézzel, saját tűzhelyen készítsük el. Az ezzel kapcsolatos segítő praktikák azonban nem mindenki számára kézzel foghatóak, tekintve, hogy azt leginkább mintakövetéssel sajátítjuk el.

A saját családunkban gyerekkorban, kamaszkorban lessük el a fortélyokat, és szinte észrevétlenül zajlik ez a tanulási folyamat. Néha egy-egy kézmozdulat örökre bevésődik, és ha ezeket senki nem mutatja meg nekünk, akkor érezhetően nehezebb pályán haladunk, mint azok, akik gyerekkorukban a szülők, nagyszülők körül sündörögtek a konyhában.

Én sündörögtem és elsőként a krumplihámozás takarékos praktikáját tanultam meg a „Mamától” és történhet bármi, a mai napig pont úgy hámozom a krumplit, hajszálvékonyan, ahogy annak idején tőle tanultam. Az ilyen praktikák mögött azonban mélyebb bölcsességek húzódhatnak és rengeteg tapasztalat, ami kiérlelte azt a bölcsességet.

Később vált csak számomra is világossá például, hogy a nagy figyelmet igénylő, takarékos krumplihámozás nem garasoskodás volt,

hanem egy olyan negatív élmény és nagy nélkülözés lenyomata, amit nem tudott az a család elfelejteni soha.

Anyáról lányára szállt a spórolás módszere tehát. Ahogy az is átragadt rám, hogy sokszor törekedtek olyan krumpliétel elkészítésére, ahol héjastól együtt főzték meg a burgonyát – tekintve, hogy akkor a legkisebb a veszteség, valamint, ahogy arra minden alkalommal felhívták a figyelmem: a héjában van a vitamin, így nem vész el az sem.

E gondolatok nyomán kerestem néhány általános érvényű konyhai fortélyt, amelyeket – ha már én ajándékba kaptam – közkinccsé teszek:

A héjban van a lényeg – a feldolgozott alapanyagok minden részére, ha lehet, tekintsünk teljes értékű élelmiszerként, nemcsak takarékossági szempontok miatt, hanem azért is, mert sokszor éppen a szemétre dobott részben van a legtöbb érték, vagy „csak” az is ízletes, fogyasztható és tápláló.
Egy marék liszt nem mindenkinek ugyannyit jelenti – vagyis ha valóban jól akarunk főzni, tanuljunk meg számolni, és ha kezdők vagyunk, ne legyünk restek mérni. Ha nincs mérlegünk, állítsunk be erre a célra kis mérőpoharakat, fűszerkanalakat, amik segítségünkre lesznek.
Záptojás-effektus – soha ne főzzünk rutinból és figyeljünk a minőségre (és a megérzéseinkre is): ha piskótát sütünk és az összes tojást egy tálba ütjük fel, szinte biztos, hogy az utolsó tojás megtréfál minket.
Az éles kés a legbiztonságosabb – hiába gondoljuk azt, hogy az éles kés ejt hamarabb sebet, ennek bizony a fordítottja igaz. A nem kellően karbantartott, nem eléggé éles kések, amikkel csak „nyiszatolni” lehet, „ugranak meg” hamarabb a kézben.
A szépen terített asztal megeteti a családot – ez egy nagyon fontos elv, több szempontból is. Egyrészt, ha gondoskodunk arról, hogy az elkészült ételt gusztusosan tálaljuk, a kevésbé sikerült fogás is „eladja magát”. Másrészt a terített asztal azt is jelenti, hogy együtt eszik a család, nem ki-ki a maga szobájában – egyszóval a családi kötelék erősítését is szolgálja ez a megállapítás – amelyet én magam is, a mai napig fontosnak érzek, ezért szépen is terítek.
Nincs olyan, hogy maradék étel – csak olyan, ami egy másik fogásnak az alapanyaga – vagyis soha, de soha ne dobjunk ki élelmiszert, legyünk kreatívak és az utolsó falatig fogyasszuk el azt, amit megtermeltünk vagy megvásároltunk.
A „Lusta asszony levese” is lehet forró – ennek a praktikának az ismerete valódi mentőöv arra az esetre, ha holtfáradtan is meleg ételre vágyunk, vagy szeretnénk megetetni a családot. Ez nem más, mint szárított zöldségekből készült, gazdagon tésztázott, frissen főzött leves, ami vitamindús és pár perc alatt tálalható. A praktika pedig nem más, mint hogy készüljünk fel minden eshetőségre , és legyen a „tarisznyánkban” néhány villámgyors fogás receptje.