A csend mindig kínos, vagy legalábbis nagyon rosszat jelent egy kapcsolatban?

SZPSZ

A csend mindig kínos, vagy legalábbis nagyon rosszat jelent egy kapcsolatban?

A párkapcsolati kommunikáción is múlik egy kapcsolat sikere. Ha akadályozott, túl heves, akár arrogáns, esetleg mindig egyoldalú vagy nagy csendek kísérik, netán nincs is kommunikáció, akkor szinte biztos, hogy nem érnek el azok az üzenetek a másikhoz, amiket pedig nagyon is szeretnének eljuttatni egymáshoz.

A csend a lehető legerősebb bajra utaló jel, nem hiába mondják, hogy addig lehetünk csak nyugodtak, amíg a másik még „veszekszik” velünk. Mert amikor már arra sem törekszik, hogy akár egy heves vitába keveredve, de szóba álljon velünk, az már komoly aggódásra ad okot a kapcsolatban. Amíg van mondandója számunkra, addig van remény arra is, hogy más alapokra helyezzük a kommunikációt – esetleg megmentsük a kapcsolatot.

Érdemes hát figyelni, és esetleg megakadályozni azt a folyamatot, ahogy a másik hangos perlekedése elhalkul, majd végleg megszűnik, hogy helyére közömbös vagy már távolodást jelző csendesség üljön. Mert egy folyamatba még bele lehet nyúlni, ki lehet billenteni a másikat, vagy kicsalogatni a csendből. Ez azonban akkor érvényes csupán, ha azt a csendet sokáig egy teljesen más típusú, akár harcra, de mindenesetre őszinte vélemény kimondására is alkalmas kommunikáció előzte meg, ami később sajnos átfordult szomorú, lemondó csendességbe, amikor már nem reméli a másik a dolgok jobbra fordulását.

Előfordulhat azonban az is, hogy a csendet valamelyik fél a kapcsolat kezdete óta fegyverként használja a másik ellen. Ésszerű, asszertív, megoldást kereső párbeszéd helyett, ahol okos érvekkel igyekezne meggyőzni a másikat – csenddel mondja el, hogy valami nem tetszik neki. Aki volt már ilyen kommunikációs panel bármely oldalán, az tudja, hogy igen „szűkszavú” a csend. Egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a másik felismerje, amit fel kellene ismerni és esélye legyen változtatni azokon a dolgokon, ami a csendben maradó félnek nincs ínyére, hiszen nem tárják fel előtte pontosan, mi is a probléma.

Találgatni tud csupán, és nagy eséllyel mellélő, közben egy olyan helyzetbe került, amelyben minimum kínosan érzi magát, sőt kibillen egyensúlyából és valószínűleg hosszú ideig próbálja megfejteni a beálló csendet. Ilyenkor a csendben maradó félnek ez is a célja:

a másik magabiztosságának megtörése és elbizonytalanítása,

miközben elvárja azt, hogy a másik fél lássa be, hogy hibázott (bár azt sem tudhatja, miben).

És, ha belátta bűnét, akkor engesztelje is ki, hiszen ő meg lett sértve. Persze a legtöbbször kiderül, hogy nem volt jogos a másik elbizonytalanítása és megtáncoltatása, ám a hirtelen elhallgatással operáló fél így hatalmat szerzett a másik érzései felett. Győzelmet él át akkor is, ha egyébként nem volt igaza, vagy ha mindketten győzhettek, békét lelhettek volna.

Ez a győzelem azonban kérészéletű lehet, hiszen amint felismeri a másik fél, hogy egy romboló játszma miatt érzi magát újra és újra kínosan a konfliktusok során, egy idő után lesz esélye kilépni a keretekből és újrafogalmazni kettejük kommunikációját, megálljt parancsolni a csendnek – így vagy úgy, de kilépni a méltatlan helyzetből. Az ilyen jellegű csend egyértelműen bajt jelez, méghozzá olyan bajt, ami már a kapcsolat kezdetén is jelen volt és ellehetetleníthette a biztonságos kötődést.

Van azonban olyan elhallgatás, vagy inkább elhallgattatás és csend is, amikor valamelyik fél annyira domináns, tapintatlan vagy arrogáns, hogy folyton a másikba fojtja a szót. Nem ad lehetőséget a másiknak véleménye kifejtésére,

vagy olyan retorikát használ, ami elgyengíti, akár megalázza vagy lenyomja a párját.

Sokszor észre sem veszi a másik sérelmeit, mert megszokott egy inkorrekt kommunikációs gyakorlatot, amit párkapcsolaton belül is alkalmaz. Máskor, másnál meg nagyon is tudatos lehet, mert már ismeri párja gyenge pontjait, tudja, mik azok a triggerek, amik érintésével annak ellenállása megtörik, beadja a derekát és a további sebek elkerülése érdekében inkább elhallgat. Aztán hosszasan csendben marad.

Ez a csend azonban a kapcsolaton belüli verbális erőszak megélésének következménye és mindkét fél részéről nagyon nehéz ennek felismerése, belátása, és a rajta való változtatás még nehezebb. Annál is inkább, mert sok esetben éppen az a fél kerül alárendelt helyzetbe, akinek egyébként sem volt erőssége az asszertív kommunikáció. Akinek – legyen nő vagy férfi – szomorú tapasztalata, hogy az ő véleménye súlytalan, kevesebbet ér mint a másiké, így az elnyomó fél könnyen ül diadalt felette a kommunikációban is.

Érdemes hát néha kívülről ránézni a kapcsolatunkra, a saját kommunikációs jellegzetességeinkre is, mert meglehet, beszélnénk, de nem kapunk rá lehetőséget, vagy beszélne, és egy jó ideig próbálkozik is a másik, csak nem lel meghallgatásra és olyan értő, szerető figyelemre, ahol őszintén tárhatná fel meglátásait és érzéseit.

Ajánljuk még:

Nagyi-bank, avagy hogyan adj vagy ne adj az unokának zsebpénzt?

Nem kérdés, a nagyik kérés nélkül is szívesen oda-odacsúsztatnak egy-egy ezrest az unokáknak. A kérdés az, hol a határ és mi lehet ennek az egészséges formája és menete. Nemcsak a zsebpénznek, hanem bármilyen nagyitól érkező pénzadománynak.