A csend mindig kínos, vagy legalábbis nagyon rosszat jelent egy kapcsolatban?

A csend a lehető legerősebb bajra utaló jel, nem hiába mondják, hogy addig lehetünk csak nyugodtak, amíg a másik még „veszekszik” velünk. Mert amikor már arra sem törekszik, hogy akár egy heves vitába keveredve, de szóba álljon velünk, az már komoly aggódásra ad okot a kapcsolatban. Amíg van mondandója számunkra, addig van remény arra is, hogy más alapokra helyezzük a kommunikációt – esetleg megmentsük a kapcsolatot.

Érdemes hát figyelni, és esetleg megakadályozni azt a folyamatot, ahogy a másik hangos perlekedése elhalkul, majd végleg megszűnik, hogy helyére közömbös vagy már távolodást jelző csendesség üljön. Mert egy folyamatba még bele lehet nyúlni, ki lehet billenteni a másikat, vagy kicsalogatni a csendből. Ez azonban akkor érvényes csupán, ha azt a csendet sokáig egy teljesen más típusú, akár harcra, de mindenesetre őszinte vélemény kimondására is alkalmas kommunikáció előzte meg, ami később sajnos átfordult szomorú, lemondó csendességbe, amikor már nem reméli a másik a dolgok jobbra fordulását.

Előfordulhat azonban az is, hogy a csendet valamelyik fél a kapcsolat kezdete óta fegyverként használja a másik ellen. Ésszerű, asszertív, megoldást kereső párbeszéd helyett, ahol okos érvekkel igyekezne meggyőzni a másikat – csenddel mondja el, hogy valami nem tetszik neki. Aki volt már ilyen kommunikációs panel bármely oldalán, az tudja, hogy igen „szűkszavú” a csend. Egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a másik felismerje, amit fel kellene ismerni és esélye legyen változtatni azokon a dolgokon, ami a csendben maradó félnek nincs ínyére, hiszen nem tárják fel előtte pontosan, mi is a probléma.

Találgatni tud csupán, és nagy eséllyel mellélő, közben egy olyan helyzetbe került, amelyben minimum kínosan érzi magát, sőt kibillen egyensúlyából és valószínűleg hosszú ideig próbálja megfejteni a beálló csendet. Ilyenkor a csendben maradó félnek ez is a célja:

a másik magabiztosságának megtörése és elbizonytalanítása,

miközben elvárja azt, hogy a másik fél lássa be, hogy hibázott (bár azt sem tudhatja, miben).

És, ha belátta bűnét, akkor engesztelje is ki, hiszen ő meg lett sértve. Persze a legtöbbször kiderül, hogy nem volt jogos a másik elbizonytalanítása és megtáncoltatása, ám a hirtelen elhallgatással operáló fél így hatalmat szerzett a másik érzései felett. Győzelmet él át akkor is, ha egyébként nem volt igaza, vagy ha mindketten győzhettek, békét lelhettek volna.

Ez a győzelem azonban kérészéletű lehet, hiszen amint felismeri a másik fél, hogy egy romboló játszma miatt érzi magát újra és újra kínosan a konfliktusok során, egy idő után lesz esélye kilépni a keretekből és újrafogalmazni kettejük kommunikációját, megálljt parancsolni a csendnek – így vagy úgy, de kilépni a méltatlan helyzetből. Az ilyen jellegű csend egyértelműen bajt jelez, méghozzá olyan bajt, ami már a kapcsolat kezdetén is jelen volt és ellehetetleníthette a biztonságos kötődést.

Van azonban olyan elhallgatás, vagy inkább elhallgattatás és csend is, amikor valamelyik fél annyira domináns, tapintatlan vagy arrogáns, hogy folyton a másikba fojtja a szót. Nem ad lehetőséget a másiknak véleménye kifejtésére,

vagy olyan retorikát használ, ami elgyengíti, akár megalázza vagy lenyomja a párját.

Sokszor észre sem veszi a másik sérelmeit, mert megszokott egy inkorrekt kommunikációs gyakorlatot, amit párkapcsolaton belül is alkalmaz. Máskor, másnál meg nagyon is tudatos lehet, mert már ismeri párja gyenge pontjait, tudja, mik azok a triggerek, amik érintésével annak ellenállása megtörik, beadja a derekát és a további sebek elkerülése érdekében inkább elhallgat. Aztán hosszasan csendben marad.

Ez a csend azonban a kapcsolaton belüli verbális erőszak megélésének következménye és mindkét fél részéről nagyon nehéz ennek felismerése, belátása, és a rajta való változtatás még nehezebb. Annál is inkább, mert sok esetben éppen az a fél kerül alárendelt helyzetbe, akinek egyébként sem volt erőssége az asszertív kommunikáció. Akinek – legyen nő vagy férfi – szomorú tapasztalata, hogy az ő véleménye súlytalan, kevesebbet ér mint a másiké, így az elnyomó fél könnyen ül diadalt felette a kommunikációban is.

Érdemes hát néha kívülről ránézni a kapcsolatunkra, a saját kommunikációs jellegzetességeinkre is, mert meglehet, beszélnénk, de nem kapunk rá lehetőséget, vagy beszélne, és egy jó ideig próbálkozik is a másik, csak nem lel meghallgatásra és olyan értő, szerető figyelemre, ahol őszintén tárhatná fel meglátásait és érzéseit.