Meddig tart egy párkapcsolat szavatossága?

Egyre biztosabb vagyok benne: nem könnyű az igazit megtalálni. Nincs időnk rá? Nincs igényünk? Nincs kit akarni? Félünk a másik érzéseitől? Vagy félünk a magunk érzéseitől? Nem tudom, de egyre csak azt látom, napról napra nehezebben kapcsolódunk.

Mindenkit ugyanaz foglalkoztat

Rendre irodalomórákon is feljön, hogy mi is az élet értelme. A diákok sokszor a karrier és anyagi jólét után emlegetik a mellettük lévő társat, a gyerekvállalást és a családot, de mire sor kerülne a párválasztásra, valami… valami nem úgy működik, ahogy működhetne.

Szinte naponta látom, húszas évek végén, harmincas évek elején járó emberek ilyesmiket írogatnak a közösségi oldalakon: vannak-e még normális pasik ezen a Földön? A másik nem eközben az után érdeklődik, hol lehet megismerni normális, szerethető nőket? Egymásra vágynak, mégis sokszor nincs meg a kapcsolódási pont. Akit meg még el tudnak maguk mellé képzelni, rég megházasodott.

Egyre többet foglalkoztat, hogy mi lehet e mögött? Eltűnnek a régi közösségi formák? Túl sok minden megélhető a virtuális világban? Addig bámuljuk a kütyük kijelzőjét, hogy elfelejtünk egymás szemébe nézni? A félig-meddig istenített celebek, olyan képet mutatnak, ami miatt kevesebbre értékeljük magunkat vagy a másikat ahhoz, hogy elegendő legyen egy kapcsolathoz?

Szóval sok kérdésem van. Egyelőre ezek kapcsán két dolog rajzolódott ki bennem. Az egyik: addig izgalmas egy kapcsolat, míg friss. Az újdonság íze, egymás kóstolgatása, a kaland, a játék, a felfedezés csábító, aztán mintha a rózsaszín köddel elillanna minden, mint a bevásárlóközpontok polcain sorakozó legtöbb termék szavatossága. A fogyasztói társadalom ilyen szinten jelen lenne a mindennapokban?

Talán megunjuk a másikat, és valahol még magunkat is.  

A másik magyarázatom, hogy sokan nem mernek elköteleződni. Talán félnek attól, hogy mi van, ha komolyabbra fordul kettejük között a dolog, vagy maguk sem tudják, mit keresnek, így nem kielégítő az, ami van.

Nemrég beszélgettem egy velem egykorú, 32 éves sráccal, és meglepődve nézett a kezemre, hogy tényleg házas vagyok. Mondtam, hogy igen, és nemsokára gyereket is szeretnénk. Minimum olyan értetlenül nézett rám, mintha távoli bolygóról érkezés után kettes számrendszerben próbáltam volna megértetni magam.

„Úristen, én nem mennék bele, hogy kattanjon a bilincs”

– mondta. Nehezen értette meg, hogy egy kapcsolatban, bár áldozatokat kell néha hozni, de ha megvan a kötelék, ő érte is fog hozni a másik. 

Sajnos az sem ritka a fiatalok körében, hogy hamar házasságot kötnek, hirtelen felindult szerelemből, aztán szintén egy-két év elteltével, ahogy elszáll a kémia – avagy lakva ismerkszik meg a másik –, elválnak. Nem azt mondom, hogy válásellenes lennék, mert van az az élethelyzet, amikor külön boldogulni jobb, mint együtt szenvedni, de itt cseng a fülemben Popper Péter mondata: ha valami elromlik, azt nem rögtön kidobni kell, inkább megpróbálni megjavítani.

Persze nem kergetek délibábokat. Tudom, hogy hosszas idő, míg két ember feltárulkozik egymás előtt, és teljesen el mernek merülni a másikban, de szerintem megéri, mert így évek múlva is tartogathat szépségeket egy kapcsolat. Saját tapasztalataim szerint sokat segíthet a türelem és az egymásért tenni akarás. No meg persze ha ismerjük a másikat, azt, hogy milyen módon éreztethetjük a szeretetünket – ha ez sikerül, szuper kapcsolatunk lehet, függetlenül attól, hogy a buszon ismertük meg az illetőt, vagy épp Tinderen akadtunk össze.