„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

Szocio

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.

Kata New Jerseyben nőtt fel, nagyszülei 56-ban vándoroltak ki Amerikába, tehát már a szülei is kint születtek és a helyi magyar közösségbe nevelkedtek. Párja, Gergő Kanadában született, egyik oldalról második, másik oldalról harmadik generációs kivándorló családba. Felnőttként mindketten úgy döntöttek, Magyarországra költöznek, itt ismerkedtek meg egymással. Edi felmenői Argentínába vándoroltak, ő örmény-magyar kivándorló pár gyermekeként látta meg a napvilágot Buenos Airesben, ahol ma is él. Sanyi pedig 35 éves koráig élt Ausztráliában, német-magyar vegyes házasságban élő szülei vándoroltak ki Európából. Jelenleg Berlinben él. Hogy mi a közös bennük? Mind a négyük életét meghatározza a néptánc és a magyar kultúra. Szerencsére könnyebb volt összehangolni az időzónákat, mint gondoltam, hiszen a visszaköltözőknek „köszönhetően” csak a közép-európai és az argentin időeltolódást kellett áthidalni a videóbeszélgetéshez.

***

Soknemzetiségű, hatalmas befogadóországban éltetek vagy éltek a mai napig magyarként/félig magyarként.
Hogy definiáljatok magatokat, ha valaki megkérdezi, milyen nemzetiségűek vagytok? Hogy tudjátok körülírni az identitásotokat?

Edi: Nagyon nehéz kérdés… magyar, örmény vagy argentin? Itt Argentínában nagyon magyarnak érzem magam. De ha Magyarországon vagyok, azért érzem a különbséget. Banális példa, de volt, hogy argentin-magyar focimeccsen viccelődtek velem, hogy akkor most kinek szurkolok. Én pedig azt kérdeztem, hogy nem lehetne döntetlen? Sokat beszélünk erről itt, hogy kik is vagyunk. Ez egy kettős érzés, nem lehet szétválasztani. Tulajdonképpen argentinok vagyunk, de attól még magyarok is, sőt én örmény is.

Sanyi: (három útlevelet mutat a kamerába) Én szavaztam a német, a magyar és az ausztrál választásokon is. Azt mondanám, hogy világpolgár vagyok. Sehol nem vagyok teljesen otthon, mégis sok helyen otthon vagyok valamennyire. Ez egyrészt nagyon jó, másrészt kicsit szomorú dolog, mert így soha nem lesz olyan, hogy például minden barátomat egyetlen bulira meg fogom tudni hívni. A focis példát teljesen átérzem, legutóbb annak szurkoltam, hogy olyan eredmény szülessen, hogy mindkét csapat jusson tovább. A magyar-német kérdés felnőttkoromban jött az életembe, gyerekként Ausztráliában egyáltalán nem foglalkoztatott a származásom. Vannak kulturális különbségek a népek között.

A viselkedésem, a hozzáállásom Ausztráliában kicsit túl európai, Európában túl ausztrálos.

Szeretem, hogy mindenhol kicsit „más” vagyok, nem tisztán ilyen vagy olyan, de közben azt is élvezem, ha nem lehet rajtam hallani, hogy nem az adott országban nőttem fel.

Kata: Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy se ide, se oda nem tartozom. Olyan helyen nevelkedtem, ahol sok különböző ember élt, mégis úgy éreztem, hogy az iskolában senki nem értette, hogy miért nem velük lógok hétvégén, miért a magyar iskolába járok. Mindig másnak éreztem magam köztük, de közben a magyarságomról is csak elméleti ismeretem volt, 14 éves koromig nem jártam Magyarországon. Tudtam a nyelvtant, meg a történelmet, meg egy csomó szavalóversenyen voltam a magyar közösségben, aztán ért egy jó nagy kultúrsokk, amikor először hazalátogattam. 18 évesen, amikor másodjára jöttem ide, a Balassi intézetben tanultam. Ekkor tényleg úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Aztán minél többet voltam itt, egyre inkább jött elő az amerikaiságom, kiderült, hogy sok szituációban az segít előre. Kint az volt a különleges, hogy magyar vagyok, itthon meg az, hogy amerikai. Én úgy költöztem haza, hogy ott akartam hagyni az amerikai identitásomat, mert azt gondoltam, az nem az igazi részem, csak egyszerűen ott kötöttek ki a nagyszüleim, de én teljesen magyar vagyok. Most már lassan 7 éve itt élek, és egyre inkább érzem, hogy igenis a részem, és már nem akarom ezt a részt teljesen elhagyni.

visszidánsok

A New Brunswick-i Regős tánccsoport fellépése, 2015, Fillmore, Sík Sándor Cserkészpark, fotó: Horváth Katalin

A világ egy-egy olyan szegletén nőttetek fel, illetve éltek a mai napig, ahol számottevő magyar közösség működik. Mit tudtok a saját közösségetekről, mikor vándoroltak ki az alapítók, mi okból?

Sanyi: Ausztrálián belül főként Sydneyben és Melbourne-ben élnek magyarok, 45-ben, 56-ban és a 80-as években jöttek. Apám is 56-ban érkezett. Akik a magyarságukat tartják, azok főként az 56-osok és a későbbiek. Sydneyben van magyar iskola, lehet még érettségizni is magyarul, de a képzés szombatonként van, amit érthető módon nem mindenki tud bevállalni. Vannak magyar házak, magyar templomok, de úgy érzem, elöregszik a kinti magyarság. Nekem gyerekként például unalmas volt a magyarság témája. Felnőttként kezdtem el szépnek látni ezt, ahogy a néptáncot megismertem. Sydneyben ugyan nagyobb a magyar közösség, de nem igazán összetartó.

Vannak külön néptáncosok, külön cserkészek, más csoportok is, de mintha nem lenne elég nagy összetartó erő.

Edi: Argentinában három nagy bevándorlási hullám volt, az első az 1920 körül, az akkori magyarok északra, Paraguay felé mentek, ott azóta is működik a közösség, van két, magyarok által alapított falu is, Coronel Du Graty és Villa Ángela. A legtöbb magyar viszont Buenos Airesben él, itt van cserkészet, két templom, magyar ház, hétvégi magyar iskola, Regős Néptáncegyüttes. Működtetjük, amennyire lehet. Apám örmény, anyám magyar, de ők is itt születtek. Főleg az utóbbi években kezdődött újra a magyar kultúra éltetése, és ebben nagy szerepe van a cserkészetnek. Persze egyre nehezebb a hagyományőrzés, de nem lehetetlen. A néptánc azért is fontos, mert abban nem kell tudni magyarul, hogy beszéld általa a magyar kultúrát. Ráadásul azt látjuk, hogy sokan a tánc miatt tanulják újra a magyar nyelvet is. Dél-Amerikában a többi befogadó országgal szemben az a különleges helyzet, hogy szegénység van, nagyon sokan vándorolnak vissza Magyarországra kifejezetten gazdasági okokból, ezért csökken a közösség létszáma. Viszont akik itt vannak, azoknak a helyi közösség elég csábító ahhoz, hogy akarjanak ide tartozni. Dél-Amerika szerte Briziliában, Uruguayban, Chilében is sok magyar él, és ők is alakítanak közösségeket. Számunkra nagy szerencse, hogy működik a LAMOSZSZ: a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége: nagyon összetartóak a dél-amerikai magyarok, ami azért is van, mert ide kevesen vándorolnak napjainkban, ez a régió sajátossága. Van dél-amerikai néptánctalálkozó kétévente, vannak ösztöndíjak, amelyekkel el lehet jutni Magyarországra. Így próbáljuk építeni ezt a közösséget.

visszidánsok

 Fotó: www.emeseargentina.org 


Kata: New Jerseyben két magyar közösség is van. Ahova én tartoztam, az főleg 56-os egykori kivándorlókból és az ő családjukból áll, amerikai viszonylatban a második legnagyobb magyar közösség volt régebben. Mára sokan visszaköltöztek, vagy máshova mentek Amerikán belül. Még mindig van három magyar templom, egy cserkészcsapat, táncegyüttes külön felnőtteknek, gyerekeknek.

Nagyszüleim szintén 56-osak, szüleim kint születtek, mindketten magyarok, az a nyugdíjtervük, hogy Magyarországra költözzenek.

Vannak, akik vegyes házasság révén már nem beszélnek magyarul, de van hétvégi iskola, ami nekik is biztosít nyelvtanulási lehetőséget. Én szinte teljesen a magyar közösségben nőttem fel.

Gergő: Torontóban körülbelül 54 ezer magyar él, az én nagyszüleim is apai oldalról 56-ban mentek ki, anyukám Magyarországon született. Mára elég diverz a közösség, sok vegyes házasságból született magyar él ott, például szlovák-magyarok, argentin-magyarok, ecuadori-magyarok, de én úgy látom, hogy erősebb a magyar kultúra bennük. Nálunk mindig a néptánc volt a legnagyobb összetartó erő, de volt cserkészet, van református, katolikus templom, kóruspróba is. Sok közös programot szerveztünk a lengyelekkel, litvánokkal.

Mai napig sokan hagyják el Magyarországot, és kezdenek új életet valahol a „tengeren túl”. Szerintetek van különbség a régi és új kivándorlók között?

Edi: Szerintem van. Úgy látom, nem mindegy, hogy ki milyen okból hagyta el az országot. A 90-es 2000-es években kivándorlók sok esetben máshogy állnak Magyarországhoz és a magyarságukhoz. Nekünk a magyar kultúra valami szépet, jót jelent, próbáljuk átadni, abban a szellemiségben nőttünk fel, hogy nyelvében él a nemzet. Én argentin vagyok, és örmény is, de a magyar érzést megkaptam a nagyszüleimtől. Aki azért jön, mert itt szerzett jobb munkát, vagy mert neki ez az ország szimpatikusabb, az egész máshogy áll a kérdéshez, mint aki előtt ott volt a hajó, fel kellett rá szállni, nem volt más választása.

Kata: Ezt én is alá tudom támasztani. Az, hogy kényszerből kellett kimenni a nagyszüleinknek, más hozzáállást adott. Ők a magyarságukat konzerválni akarták, ezért ez nálunk, az ő gyerekeiknél, unokáiknál megmaradt, de a mostani kivándorlók pont, hogy el akarnak szakadni a magyarságuktól. Találkoztam olyan kint élő magyarokkal is, akik nem is tudnak róla, hogy van kinti magyar közösség.

Gergő: Az 56-os generáció Kanadában is erősebb közösséget alkotott. Az ő visszaemlékezéseikben Magyarország mindig pozitív volt, nekik hiányzott a hazájuk, de ahogy Kata is mondja, akik most kimennek, inkább próbálnak mindent elhagyni, ami magyar. Nem akarják felkeresni a közösséget, sokszor azt mondják, hogy tudják, milyenek a magyarok, inkább elszakadnának a magyarságuktól. De volt azért olyan is, aki csatlakozott a táncegyütteshez.

Sanyi: Ahhoz képest, hogy hány magyar van Sydneyben, sokkal több cserkész és néptáncos kellene, hogy legyen. Régen többen tartották a magyarságukat, mára ez kezd elhalványulni. Lehetne frissebb, fiatalosabb a magyar közösség. Itt is sok a vegyes házasság, nekem például anyukám német. A miénkhez hasonló helyzetekben gyakran az angol lesz az otthoni nyelv, így sokan nem tanulnak meg magyarul. Annak idején minden más nép is csinált az eredeti nemzetiségének házat, de a következő generáció megszületésével ez kicsit kevésbé lett fontos, legfeljebb annak, akiket a templom, a tánc vagy a cserkészet összetart. De 

önmagában azért, mert a nagyanyja Magyarországon született, még senki nem akar más magyarral találkozni.

Kata, említetted, hogy ért némi kultúrsokk, amikor először jártál itthon. Nagyon más egy-egy magyar közösség, mint a magyarországi tapasztalatok?

Edi: Rengeteg ilyen élményem van, én is úgy képzeltem a magyarokat, hogy bocskaiban sétálnak az utcán. 18 évesen mentem először Magyarországra, és nagyon meglepődtem azon, amit láttam: nekem ezt nem így mesélték, aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, rájöttem, hogy 50 év alatt, mióta a nagyszüleim kivándoroltak, nagyon megváltozott az ország, és ezt valószínűleg nem érzi olyan drasztikusan, aki ott él.

Én például még mindig jégszekrénynek mondom a hűtőt.

De a szia köszönést is Magyarországon hallottam először, az argentin magyarok mindig szervusszal köszönnek.

visszidánsok

 Fotó: www.emeseargentina.org 


Kata: Látogatóként nem volt rálátásom mélyen a dolgokra. Azt persze észrevettem, hogy az emberek modora Európában nagyon más. 18 évesen költöztem haza, akkor volt az első komolyabb interakcióm a magyarokkal. Addig úgy képzeltem el a magyarokat, mint a nagyszüleim világát. Azt hittem, mindenkinek fontos a magyarsága, vártam, hogy megosztozzak a magyarokkal az identitásukon. Aztán a legtöbb ember, mihelyt megtudta, hogy amerikai vagyok, rögtön azt kérdezte, hogy minek jövök ide. Nekem nyilvánvaló volt, hogy ez a hazám, ide akarok jönni, az itt élők viszont értetlenül álltak ez előtt. Az is érdekes élmény volt, hogy ki akartak toloncolni, mert probléma adódott az állampolgárságommal, de nem kaphattam tartózkodási engedélyt sem – ez szerencsére megoldódott.

Gergő: hasonló fantáziát épített fel a családom is. Úgy gondolkodtunk, hogy a magyar vérben van egyfajta nemesség. Kis túlzással azt vártam, hogy monarchiabeli magyarok lesznek itthon, és hát nem így volt. Én ugyan nyaralni gyakran hazajártam, de a hazaköltözés mégis nagy sokk volt. Katával együtt

én is sokszor megkapom a mai napig, hogy mit keresek itt, menjek vissza, más inkább oda menne, ahonnan jöttem.

És mit lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy minek jöttél ide?

Gergő: Például azt, hogy nemcsak a pénzről szól az élet, a kultúra is fontos. Kanadában nincs kultúra, csak juharszirup, sör és hoki.

A kommunizmus elmúltával felmerült a családotokban a hazaköltözés gondolata?

Gergő: a szüleim a kilencvenes években gondolkodtak a hazaköltözésen, de úgy döntöttek, hogy nem teszik, mert jobbak kint a lehetőségek. A nagyszüleimen pedig úgy látom, hogy sok trauma kötődik számukra Magyarországhoz. Nagyapám már nem él, nagyanyám pedig hazajár, de visszaköltözni nem akar. 19 évesen ment Kanadába, neki az is haza lett, azt hiszem, több jó emléke kötődik Torontóhoz, mint Magyarországhoz.

Sanyi: Sydneyben rengeteg magyar azt mondta évtizedekig, hogy szereti Magyarországot, de utálja a kommunistákat. Aztán 89 után, amikor már nem voltak ott a kommunisták, továbbra is csak ezt mondták, de mindenki maradt Ausztráliában. Persze kint sokkal jobban lehet keresni. 2000-ben az Astorián láttam egy hirdetést, egy népszerű gyorsétterem felhívása volt: „keressen akár 300 forintot óránként!” 2 ausztrál dollár volt akkor a 300 forint, én abban az időben pincérként akár 20 dollárt is kerestem óránként. Nem voltam képben, és megkérdeztem egy barátomtól, hogy mondd, nem hiányzik egy nulla a hirdetésből? Nekem az volt az a pont, amikor rájöttem, hogy ilyen pénzekért soha nem akarok dolgozni. Nem szép tőlem, de megáll az eszem, ha nézem az ausztrál fizetésekkel együtt. Sok magyar úgy gondolta, hogy visszajönnének, ha véget ér a kommunizmus, csakhogy azóta túl jó lett az életük, túlzottan megszokták a kinti jólétet, és amikor Magyarországra megyünk, örülünk, hogy milyen olcsó az élet, de már nem szívesen dolgoznánk ennyi pénzért.

Edi: Argentína egy befogadó ország,

Dél-Amerikát a 20. század elején népesíteni kellett, az ország népességének 80 százaléka is bevándorló.

A sok nemzetiség alkotja az argentinokat, ezért is hívjuk magunkat argentinoknak is. Itt lengyelek, ukránok, olaszok, spanyolok élnek, mindenki valahonnan származik. Ráadásul nagyon rossz a gazdaság, állandó a csőd. Innen nézve Magyarországon jólét van, ezért is van az, hogy sokan kihasználják a lehetőséget, hogy magyar származásúak és visszajönnek. Összehasonlítva a másik három országgal, itt nagyon más a helyzet.

Feltételezem, azért pozitív élmény is köt titeket Magyarországhoz, hiszen nem hagytátok abba a néptáncot és a magyar kultúra megélése mindannyiótok életének a szerves része.

Gergő: Viccesen fog hangzani, de én nagyon élvezem, hogy itthon, ha a mekisnek rossz napja van, akkor bunkón adja oda a hamburgert. Felszabadító érzés, hogy nem kell az embereknek állandóan boldogságot színlelni.

Kata: Ez tényleg nagyon jó! Én az elmúlt évben vendéglátásban dolgoztam, és jó, hogy nem kell megjátszani magam. Nyilván nem leszek bunkó a vendéggel, de nem muszáj állandóan úgy tennem, mintha épp nagyon boldog lennék.

Amerikában a megjátszás már mindennapos, közben mégsem természetes, mert sokan szenvednek tőle, ezt tudom sok ismerősömről.

Sanyi: Érdekes, hogy nektek is ez jelent sokat, én is nagyon szeretem Európában, hogy nem olyan felszínesek az emberek. Sokat hallom Németországban, hogy az ausztrálok milyen barátságosak, de én tudom, hogy az felszínes kedvesség, és valójában az ausztrálok sokkal nehezebben tudnak igazi barátságot felépíteni. Itt kicsit több időbe telik megnyílni, viszont mélyebb kapcsolat könnyebben alakul ki.

Edi: Magyarországon sokszor éreztem, hogy úgy állnak hozzánk, hogy oké, te magyar vagy, de azért mégse teljesen, viszont a határon túli magyarság egy teljesen más tapasztalat volt. Ott mindenki úgy fordult felénk, hogy mekkora dolog, hogy ismerjük a táncot, népzenét, hogy voltunk erre képesek?! Ők jobban elismerik az erőfeszítéseinket. Mert vannak erőfeszítéseink. Ha priorizálni kell, nem sörözök a haverokkal, hanem táncpróbát tartok, magyar megemlékezést tartok. Jó érzés, ahogy hozzánk állnak, a magyarországiaknál nem érzek ilyet. Ennek persze van oka: aki a határon kívül maradt, az jobban érzi a súlyát annak, hogy meg kell maradni magyarnak. Szerintem szomorú, hogy sokszor az az érzésem, hogy Magyarországon kevésbé találom meg a helyem.

 Észak-amerikai magyar cserkészek Budapesten, 2015, fotó: Horváth Katalin

Sanyi, úgy mondtad, hogy Európában szereted, hogy nem vagyunk felszínesek... Onnan nézve, ahol felnőttetek, az európaiak hasonlóak?

Sanyi: Szerintem kisebb a különbség az európaiak közt, mint egy ausztrál és egy valamilyen nemzetiségű európai közt.

Edi: Európa az Európa, innen, Argentínából nézve nagyon hasonlóak az európaiak, kultúráltabbak. Tulajdonképpen kicsit felnézünk rájuk. Egy jó hely, ahol meg lehet élni.

Sokan, akik városra költöznek, generációkon át számon tartják, hogy az országon belül melyik kis faluból, melyik tájegységről származnak. Viszont több ezer kilométerről nézve egyformán messze van mondjuk Békés megye vagy Somogy. A ti családotok számon tartja, hogy Magyarországon belül honnan származtok?

Kata: Szerintem a közösségen belül ez nem olyan fontos kérdés. Esetleg az erdélyi és a többi magyar között van egy kis különbség. Viszont mi a családban számontartjuk. Édesapám családja, akik Magyarországon maradtak, kondorfaiak, a mi családunkban megmaradt a „vasmegyeiség”, apukám például mindig csinált dödöllét. Édesanyám családjának egy része erdélyi származású, a másik része pedig Győr-Moson-Sopron megyében él már régóta. Szüleim is haza akarnak költözni, ezt a vidéket célozták meg. Része volt, és része is lesz a családi identitásunknak az, hogy honnan származunk.

Gergő: Anyukám sokat mondja, hogy „ezek a kecskemétiek olyan mások” hiszen az apám odavalósi. Anyám családja Zamárdiban él, ez is fontos volt számunkra. Például én gerezd helyett mindig girizdet mondok.

Kata: Érdekes, mert nekem is dunántúli a családom, mégsem hallottam ezt a szót soha korábban!

Edi: Nálunk nincs olyan, hogy ki honnan jött, a magyar az magyar. Mondjuk a néptáncosok között kicsit menő, ha valaki erdélyi származású.

Sanyi: Ausztráliában sem annyira fontos ez a kérdés. Tudom, hogy honnan származnak a felmenőim, de nekem nem annyira fontos. Úgy látom, kicsit úgy működik ez, mint Ausztráliában az aboriginek esetében: ha annak tekinted magad, akkor az vagy. Így van kicsit a magyarokkal is: attól vagy magyar, hogy annak érzed magad!

Ajánljuk még:

„A szociális munka nem arról szól, hogy könnyes szemmel segítünk a bajbajutottakon!”

November 12-én tartják világszerte a szociális munka napját, ami arra hivatott, hogy felhívja a figyelmet erre, az olykor láthatatlan, mégis jelentőségteljes hivatásra. Ez alkalomból beszélgettem a harminc éve szociális munkásként tevékenykedő Vajda Zsolttal. Szó esett az igen sokrétű pálya szépségeiről és nehézségeiről, a csekélyke mennyiségű sikerélményről, s hogy van-e egyáltalán megoldása a szerteágazó társadalmi problémáknak. Interjú.