„Tudom, hogy úgyis hazavisz” – csapatmunka a vakvezető kutyámmal

Szocio

„Tudom, hogy úgyis hazavisz” – csapatmunka a vakvezető kutyámmal

Minden év április negyedik szerdája a vakvezető kutyák világnapja. Kétségkívül elképesztő okosak, kedvesek, fegyelmezettek. Nem szabad őket simogatni, ezt is tudjuk. De milyen az életük, mi van a munkájuk mögött, hogy telnek a hétköznapjaik, és milyen kihívásokkal kell szembenézni, ha az ember egy ilyen kutya gazdija lesz?

Minden kutya egyéniség

Sokan csak annyit látnak ezekből a kutyákból, hogy engedelmesek, értenek a szóból, néha szinte repítik a gazdit, miközben nagyon vigyáznak minden lépésére. Azt azonban kevesebben látják vagy tudják előre, hogy a vakvezető kutya is csak kutya. Egy olyan élőlény, mint bármelyik másik. Ahány kutya, annyi személyiség, ezeknek a személyiségeknek kell megtalálni a hozzájuk illő gazdit, ebben a kutyák kiképzői segítenek. Ám hiába talált egymásra egy kutya-gazdi páros, az összeszokás még így is hónapokig tarthat. Meg kell ismerni egymást.

A kutyák sok mindent hozhatnak a múltjukból, és bár Magyarországon legtöbbször már kölyökkoruktól végigkísérik a fejlődésüket a szakemberek, és csak ellenőrzött körülmények közt cseperednek a tanulók, soha nem lehet biztosra tudni, mi történt. Van kutya, aki nyűgös az esőtől, meg olyan is, aki inkább a meleg nyári napokon nem menne sehová. Van olyan, akinek hatalmas a mozgásigénye, és más kutyák társaságában érzi jól magát, másnak teljesen elég a gazdija és valami játék. 

Munka és játék

Ami a játékokat illeti, lehet, hogy az az elképzelésünk, hogy mindent imádni fog, ami labda, aztán kiderül, hogy van másik fajta játék, amit ő jobban szeret. Ilyenkor fontos, hogy a gazdi megtanulja értelmezni a kutya kommunikációját, jeleit, és ne a saját prekoncepciói, hanem az állat valódi szükségletei szerint adjon neki feladatot, törődést, szeretetet.

Ami a munkát illeti, a vakvezető kutyáknak egyáltalán nem kínzás az, hogy dolgoznak. Pici koruk óta erre készülnek, és akkor boldogok, ha a gazdival lehetnek, ha őt segíthetik. Persze ezt se szabad túlmisztifikálni. A vezetés nekik feladat, amiért jutalomfalat meg szeretgetés jár, de egyáltalán nem mindegy, kitől jön az a simi és az a kutyakeksz (bár sokan közülük bárkinek képesek megörülni).

Vezetni viszont leginkább csak egyetlen embert tudnak – egyrészt a kötődés miatt, másrészt azért, mert annak az embernek ismerik a jelzéseit, és az ember is ismeri az ő jelzésüket.

Persze van köztük olyan, aki kettőt is elvisz egyszerre, az én Dandzsim például egy idő után gond nélkül vezette az akkori látássérült páromat velem együtt, de azért azokban a helyzetekben is egyértelmű volt, melyikünk a gazdi.

A kutya-gazdi kapcsolódás azért sem egyszerű feladat, mert sok vak ember nem képes irányítani a szemmozgást, nem tudunk ilyen módon jelezni a kutyánknak, így különösen fontos, hogy jól tudja a vezényszavakat, és minél jobban megértsük egymást. Ehhez a vezetős munkán kívül a szabadidő közös eltöltése, a közös játék, sétálás, kirándulás is hozzájárul, hiszen hiába élvezik kutyáink a feladatokat, ez hatalmas agymunka nekik, így ők is igénylik, hogy úgy töltsék el a napjuk egy részét, ahogy nekik tetszik.

A gazdi felelőssége, hogy a kutyája kiegyensúlyozott legyen, és se munkában, se játékidőben, se másban ne szenvedjen hiányt.

Gondoskodás és csapatmunka

Sok vak ember egy kutya mellett éli meg először azt, milyen érzés egy kis lényért felelősséggel tartozni, milyen egy igazi csapatmunka. Dandzsi érkezése előtt én is olyan életet éltem, amiben nem volt különösebb rendszer, oda mászkáltam, ahová akartam, azt csináltam, amihez éppen kedvem volt. Aztán jött a Négylábúm, és be kellett állni arra, hogy a kutyám ellátása elsődleges.

Eleinte ez hatalmas szervezkedést igényelt, és nem volt könnyű az átállás, de most már magától értetődő, hogy ketten vagyunk, és ha valamelyikünknek dolga van, ahhoz alkalmazkodik a másik. Ha pedig párkapcsolatra kerül a sor, eszembe se jut olyan emberrel randizni, aki nem tud elfogadni egy ilyen erős kapcsolatot. Ha én kellek, kelljen a kutyám is! Már csak azért is, mert aki egyszer gazdi lesz, sok esetben egész életére kutyás is akar maradni.

Ez teljesen különbözik a fehérbotos közlekedéstől.

Kutyával kevésbé érezzük kiszolgáltatottnak magunkat. Sok esetben a beilleszkedésben, egy beszélgetés elindításában is tudnak segíteni, és az utcán is sokkal jobb úgy végigmenni, hogy nem csapunk hangos zajt, nem megyünk neki különféle tárgyaknak, nem kell annyi segítséget kérni, és nem okoz problémát egy útépítés, hiszen kutyánk ügyessége által gyakran csak annyit érzékelünk, hogy kikerültünk valamit.

Ezenkívül egy vakvezető kutya nagyon sokat tud abban is segíteni, hogy bízzunk. A nem kutyás emberek gyakran mondják, hogy nem tudnák rábízni az életüket egy állatra. Azt azonban nem érzik át, hogy a közös munka haladása során a négylábúak bőven kikerülnek a „csak egy állat” szerepből. Ez persze nem azt jelenti, hogy gyerekként kezeljük őket. Elég erős kutyás alapismereteket kapunk ahhoz, hogy tudjuk, mit adjunk a kutyánknak, amitől jó lesz neki, és mi az, ami már nem róla szól – bár a legjobban mégsem ezek az ismeretek segítenek minket, hanem mindaz, amit együtt megélünk.

Mivel 0-24-ben együtt vagyunk, érezzük egymást. Pontosan tudom, mikor fáj neki valami, mikor van rossz kedve, mikor ideges.

Az okok felderítése már eggyel keményebb dió, az nem mindig sikerül, és ilyenkor sokan rossz gazdinak érezzük magunkat. Ezzel együtt viszont egy-egy mélypont után mindig bebizonyosodik, hogy akármi legyen, mi összetartozunk.

Viszont ez a fajta összetartozás se jár alapértelmezetten. Tavaly volt egy rossz időszakom, amikor nagyon csúnyán elhagytam magam és a kapcsolatunkat is. Mindketten megéreztük. Amikor újra nyitni kezdtem a világ felé, nagyon sokat kellett dolgozni azon, hogy minden a régi legyen. Ebből az időszakból mára már csak annyi maradt meg, hogy együtt ezt is megcsináltuk, átvészeltük. Innentől meg mindegy, hányszor tévedünk el, csinálunk közösen hülyeséget, mennyire értünk egyet, és azért se tudok haragudni rá, amiért időnként más útvonalon hoz haza, mint amit egyébként tanultunk.

Mert tudom, hogy úgyis hazavisz. Erről szól a bizalom.

Aztán ha eltévedünk, kérünk egy kis útbaigazítást, és ha újra egyenesben vagyunk, mindketten átkapcsolunk abba, hogy innen már megy, és akkor már nem történhet baj. Azokat a pillanatokat is szeretem, amikor egy útvonalban bizonytalanság akad, és egymásnak segítünk. Amerre egyetemre járok, van egy pont, ahol ő soha nem tudja, hol kell átkelni, én viszont igen. Cserébe nem tudom, érkezés után mekkorát kell kanyarodni, ezt meg ő tudja. Ez a szakasz nagyon szépen demonstrálja, miről szól a kutyázás. Sokkal többről annál, hogy cukik, aranyosak, és nem szabad őket idegeneknek simogatni. És sokkal többről annál, mint amit valaha gondoltam róla korábban.

Kép forrása: IBVI

Ajánljuk még:

„A szociális munka nem arról szól, hogy könnyes szemmel segítünk a bajbajutottakon!”

November 12-én tartják világszerte a szociális munka napját, ami arra hivatott, hogy felhívja a figyelmet erre, az olykor láthatatlan, mégis jelentőségteljes hivatásra. Ez alkalomból beszélgettem a harminc éve szociális munkásként tevékenykedő Vajda Zsolttal. Szó esett az igen sokrétű pálya szépségeiről és nehézségeiről, a csekélyke mennyiségű sikerélményről, s hogy van-e egyáltalán megoldása a szerteágazó társadalmi problémáknak. Interjú.