Kibeszélni valakit és kibeszélt embernek lenni – mindenkinek volt része ebben a két szerepben, különösen az iskolás évek alatt. Egy olyan miniatűr civilizáció, mint az osztályterem, bőven kínál lehetőséget egymás bírálásának, fennhangú megjegyzés-váltásoknak. Hiszen a gyerek véleményt alkot, és erre belül mélyen igazán büszke.
Aztán felnövünk mindannyian, helyet keresünk a nagybetűs életben. Ez a legnagyobb osztályterem, ahova egyszer bekerülünk, és ott is maradunk, ráadásul a pletyka, a fanyalgás, a kényszeres megnyilatkozás ide is követ bennünket. Jobban mondva: hozzuk őket magunkkal...
Nap mint nap érnek mindenkit atrocitások, csak a megjegyzéseket felnőttként gyakorta olyanoktól kapjuk, akiket nem ismerünk, és akik általában az idő tört része alatt kámforrá válnak. Mire felocsúdnánk, az illető már tovább slattyogott, faképnél hagyott minket, csak a hozzánk vágott kéretlen kritikája maradt.
Bizonyos emberekről lepereg az ilyesmi, és biztos van köztünk olyan, aki nem fél visszaszólni. De mi van a néma leventékkel? Akik amúgy sem szeretnek a figyelem központjában lenni, hát még kritikát kapni egy olyan valakitől, akiről első ránézésre nem is gondoltuk volna?
Elárulom: bennünket megviselnek az ilyen helyzetek, részben éppen váratlanságuk miatt: mert egy szimpatikus, intelligensnek tűnő embertől senki nem azt várja, hogy egójával megrugdossa a másikat. Az ilyen kéretlen vélemények ugyanis egyetlen dologról szólnak: az illetőről, és arról a csomagról, amit cipel. Néha visszakérdeznék ilyenkor: „nagyon rossz lehet magának, ugye? Sajnálom!”
Az internet óriási játszótér, ilyen téren is lehet tobzódni. Az a személy, aki arcát sem vállalva, párbeszédet kerülve csak azért nyilatkozik, mert „megvan a véleménye, és ahhoz joga van”, annak valójában nem sok más értéke lehet, ha ebbe ennyire kapaszkodik. Egy sebesült, fájó lélek, akinek arra marad csak ereje, hogy másoknak fájdalmat szerezzen. És aki éppen így érzi magát – mert mindannyian lehetünk ennyire keserűek – az meg fogja ragadni a lehetőséget, hogy könnyítsen a lelkén.
És hogy miért éppen azt szólják meg, akit?
Nos: számukra sokszor mindegy is, hogy kit ütnek, csak hadd adják ki magukból a feszültséget. Leggyakrabban azokat, akik valamilyen mérce szerint kilógnak a sorból, szokatlanok, extravagánsok. Nem kell nagy dolgokra gondolni: egy különleges frizura vagy éppen egy velünk sétáló kutya is elég lehet, mert minden ilyen esetben az identitásunknak egy szeletét villantjuk meg. Mert rögtön nemcsak egy lányról van szó, hanem egy kutyás lányról.
Mit tegyünk ilyenkor?
A sértegetést elengedni, a sértéssel szemben védekezni nem olyan egyszerű. Előfordul, hogy az illető a legérzékenyebb területünket találta meg, és máris azon agyalunk, hogy: „Jajj hát tényleg, hogy nem süllyedek el szégyenemben? Hát milyen igaza van!” Ha így teszünk, magunkra maradunk a kellemetlen szavaktól nyomva és elszomorodva.
De feladatunk, hogy megtanuljunk magunk mellett kiállni – ami már megnyilvánulhat abban, hogy rá se hederítünk a megjegyzésekre. Vagy ha tudjuk, hogy betaláltak a szívünkbe, akkor meg kell tanulnunk a sértést letenni. Mert nem a miénk, nem rólunk szól. Ebben segíthet, ha van olyan személy, akivel kibeszélhetjük az esetet, ha megpróbálunk egészségesen mérlegelni és megbocsátani. De talán az is beleférhet, ha hangosan vagy magunkban megjegyezzük: „Te így gondolod, én máshogy gondolom. Ennyi”.
A szavaink súlyos károkat tudnak okozni, ezt már egy háromévesnek sem kell elmagyarázni. Miért van hát, hogy néha olyan nehéz bent tartani a véleményünket? Mert valóban, ez az, ami mindenkinek van, és ez az, ami az identitásunk legerősebb megnyilatkozása. De jó esetben nem úgy szeretnénk nyomot hagyni a világban, és mások tudtára adni a létezésünket, hogy mindenről fennhangon véleményt mondunk. Ha ránk jön a kényszer – mert mindenkire rájön – emlékezzünk: szólni szabad, de emberségesebb néha hallgatni.
Nyitókép: Luz Fuertes / Unsplash
Ajánljuk még:
A SLAMPOS ANYUKÁKAT ELHAGYJÁK, UGYE?
ITT A PÖTYÖGÉS VÉGE – A BESZÉLGETŐS KÖZÖSSÉGI MÉDIÁÉ A JÖVŐ?
HASZNÁLT BABAKELENGYE – EGY 10-ES SKÁLÁN MENNYIRE CIKI?
