Nincs anyja, és most nincs anyaföldje sem – egy ismerős árvalány menekülése Ukrajnából

Miközben szakad a hó, én a sárgán ragyogó aranyeső virágait nézem. Tavasz a télben vagy tél a tavaszban. Egymásba olvadó, egymásnak ellentmondó élmény. Zűrzavarnak is érezhetném, de nem az. Egyszerre szürreális, mégis csodaszép.

Ilyen a mi világunk ma. Ellentmondásokkal és csodákkal tarkított bábeli birodalom, ahol szörnyek és tündérek élnek. Bennünk és körülöttünk egymásnak feszülnek a történések.

Nézem a hírfolyamot, a szomszédban dúl a háború, erről szökik a szemem elé egy hír-rettenet. Alatta valakik színes lepkékkel teleszórt selyemköntöst hirdetnek.

Háború és pillangók. Pillangók és tankok.

A következő képen óvóhelyen fekvő emberek. Írják, metróalagútban születik egy kislány. Arra gondolok, az apja talán fegyverben van valahol a föld felett.

Egy másik lányra figyelek aztán, akit személyesen ismerek. Már Budapesten van, beszélünk. Háromhetes babával jött át a határon, az ő férje talán fegyverben járja az utakat. Árva ez a lány egy éve ment férjhez. Egy évet élhetett a saját otthonában. Most jóemberek befogadták, van fedél a feje fölött. De megint nincs háza, nincs saját ágya, nincs biztonsága. Nincs anyja, és e pillanatban nincs anyaföldje sem.

Kérdezem, mire van szüksége, azt válaszolja, hogy mindene van, nem kér segítséget, de én tudom, hogy semmije nincs, és olyan sokkban van, hogy köszönni, elköszönni se tud. Nem sír, nem kér, nem akar. Én sírom el magam.

Tudom, hogy nem akar mást, csak békét. Csak hogy hazamehessen abba a kis szoba-konyhába, ami az övék, amit ő meszelt, szépített, rendezett. Oda akar menni, ahova három hete még hazavitte a gyerekét. Három hét boldogság, három hét biztonság. Egyelőre ennyi jutott annak a családnak. 

Képzeld el, hogy egy háromhetes csecsemővel a karodon menekülsz, mert a világ lángokban áll körülötted, és lőnek, és nem tudod, hogy ki kapja a következő golyót, vagy melyik autón gázol át egy tank, nem tudod, hova csapódik az újabb rakéta. Nem tudhatod, hogy a te szobádat emészti föl a tűz vagy a szomszéd házát, aki egy hete még átköszönt, húslevest hozott, hogy ne kelljen főznöd, meg adott mellé egy kis köményt is, hogy több tejed legyen. Az anyja mondta, hogy vegyen, mert öt gyereket is fölnevelt, tudja, hogy a kömény az jó. És üzeni, hogy ne félj semmitől, majd beletanulsz, neki se ment könnyen, de az élet majd megtanít, csak maradj ágyban, egyél sokat és ne emészd magad a világ dolgain. Aztán lángot vet az ég, fegyverek ropognak és a szomszéd már sehol, talán átjutott a határon, talán nem. És neked folyik a tejed, és még fáj a heg, mert szültél, de szaladsz. A karodban háromhetes a gyerek.

Nemcsak a családok szakadnak szét, de szilánkokra törik a szív meg a lélek is, mert határon innen és túl csak a hiány meg a fájdalom marad. Ki tudja, mikor ölelik egymást azok, akik egybetartoznak? Mikor meszelik újra a szobát, főznek a kotyogóson egy kávét? Mikor szomszédolnak megint? Mikor vesznek kis malacot, kaszálják lendületes mozdulatokkal a csalánt az árokparton?

Határon innen és túl csak a hiány meg a fájdalom marad, mert ha átjutna a férfi, hozná a bűntudatot is.

Nézem a hóesésben a sárgán ragyogó aranyesőt, és a pillangókra gondolok. Hány pillangó tudna megállítani egy tankot, egy rakétát, egy fegyvert elsütő kezet? Ezer? Egymillió? Százmillió?

A tiszta boldogság megéléséhez egyetlen pillangó is elég.