„Fel kell készülni az előítéletekre” – Iskolakezdés egy kárpátaljai gyermekotthonban

Szocio

„Fel kell készülni az előítéletekre” – Iskolakezdés egy kárpátaljai gyermekotthonban

A vakáció utolsó napjait számoljuk, kezdődik az új hajrá, Coviddal vagy Covid nélkül, még nem tudjuk, csak azt, hogy minden gyerek másért, másként várja az iskolakezdést – vagy másért, más okból szeretné azt elkerülni. De milyen az iskolavárás az intézményben, nevelőotthonban, árvaházban élő gyerekek számára? Erről beszélgettünk Katona Viktóriával, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lelkész igazgatójával, ahonnan idén 56 gyermek indul óvodába, iskolába, főiskolára.

Nagydobronyba kicsit hazajárok magam is, nemcsak azért, mert időről időre van szerencsém meglátogatni az ott élő lányokat, hanem azért is, mert magam is nevelőotthonban éltem egy ideig. Avatatlan szemnél többet látok, legalábbis másra éles a látásom, mint mindazoknak, akik családban nőhettek fel. Néha azt gondolom, értem és érzem a lányok érzéseit és gondolatait – de természetesen tudom, minden sors egyéni, így csak sejtéseim lehetnek a bennük dúló érzelmekről, a tanévkezdéssel kapcsolatban is. Viktória viszont szinte velük él, talán azt is látja, ami mások számára rejtve marad.

„Szembetűnő lehet, hogy mi mindent nagy mennyiségben csinálunk. Mindent éppúgy meg kell venni, mint a családból induló gyerekeknél; a fizikai felkészítés és felkészülés, az előkészületek, a tanszerek megvásárlása és bekötése, az utolsó színesceruza kihegyezéséig ugyanaz. Ezt a gyerekek nevelői végzik, illetve koordinálják a nagyobbaknál. Persze az idősebbek, a gimisek is segítenek a kisebbeknek, amiben lehet. Lázas készülődés zajlik” – kezdte Viktória a beszélgetést.

Az iskolai oktatás külső helyszínen zajlik – a gyerekek a településen lévő óvodába, általános iskolába, gimnáziumba járnak, így ott nemcsak egymáshoz tudják viszonyítani magukat, így nemcsak az intézetben, de annak falain kívül is meg kell küzdeniük mások elfogadásáért. Ennek egyik segítő eszköze a megfelelő ruhatár. „Aligha van olyan gyerek (különösen kiskamasz, kamasz ), aki ne lenne érzékeny az öltözködés terén. Bármennyire is furcsának tűnhet, nekünk, itt dolgozó felnőtteknek, szakembereknek ügyelnünk kell arra, hogy a lányok ne lógjanak ki a sorból – legalább ezen a területen. Nekik is kell egy-egy olyan ruhadarab, táska vagy cipő, ami segíti a beolvadást. Ráadásul az ilyen darabok az önbizalmukat is erősítik és a kinti gyerekekhez való kapcsolódást is megkönnyítik. A kortárscsoportba való beilleszkedésnek, az elfogadásnak és el nem fogadásnak is alapja lehet az öltözék” – magyarázza a lelkész.

A gyerekek folyamatosan kapnak ruhaadományokat, de az iskolakezdés előtt az egyik legkedveltebb esemény a ruhavásárlás. A gondozottak a velük dolgozó nevelőkkel mennek vásárolni, a kicsik a méretpróba miatt (is) vesznek részt a vásárláson, de a nagyobbak már tudják, mekkora összegből gazdálkodhatnak, maguk választják ki az őszi, az „iskolába indító” ruhákat. Ezt a nevelők koordinálják, segítik őket, és néha ellentmondanak – ahogy a szülők teszik, ha a gyereknek teljesen ésszerűtlen, extrém darabra fájdul meg a foga.

Más is az iskolakezdés, mert más a fogadtatás

Míg a külsőségekben sok hasonlóság adódik a családi és az intézeti iskolakezdésben, lélekben máshogy (is) kell készülni. Vannak alapvetések, amik ugyanazok: a gyerekek félhetnek, izgulhatnak, vagy éppen repeshetnek a boldogságtól, ha kezdődik a suli. Ezeknek az érzéseknek helyet kell kapni a szűkebb környezetben, hagyni kell beszélni róla a kisebbeket és a nagyokat is. De az intézetben speciális problémákkal is foglalkozni kell: az előítéletek ezen gyerekek életében az átlagosnál nagyobb szerephez jutnak.

„A gyerekek megküzdenek a beilleszkedéssel, a nem gyermekotthonban élő gyerekek, de akár a pedagógusok vagy a többi szülő nem feltétlenül elfogadással fordul feléjük, így előítéletekkel szembesülnek a mindennapokban. Ehhez részben az is hozzájárul, hogy a gyerekeink a település periférián álló gyerekeivel barátkoznak könnyebben: kulturálisan, szociálisan őket érzik közelebb magukhoz, jellemzően az ő közegükben érzik komfortosan magukat. De ez a közelség további rossz mintákat ad, és talaja az (el nem fogadható) ítélkezésnek. Általában – bár hiba lenne általánosítani, mert sok ellenpélda is akad! – kevésbé értelmesnek ítélik az intézetben felnövő gyerekeket; eleve gyengébb képességűnek értékelik őket, hamarabb kapnak degradáló bélyeget, amit aztán nehéz lemosniuk magukról. Nagyon sokat, jóval többet kell küzdeniük a gyerekeinknek ahhoz, hogy elismerjék valódi értékeiket.

Számos területen indulnak hátránnyal; ezek egyike az oktatás, ahol nem feltétlenül reális a róluk alkotott vélemény” 

– fogalmaz Viktória.

Példaként egy kislány történetét meséli, akit szellemileg visszamaradottnak nyilvánítottak egy iskolai felmérés során, miközben „csak” addigi életútja során szerzett szembetűnő szociális hátrányokat, illetve a beszédfejlődésben maradt el társaitól. Egy szellemileg teljesen ép, fejleszthető kislányról van szó, aki aztán le is gyűrte ezeket a lemaradásokat! De ehhez elképzelhetjük, mekkora akaraterő és támogatás kellett.

„Ha iskolakezdésről van szó, akkor a gyerekek készülődése egy nagyon intenzív belső munka. Rengeteg önmagukat érintő kétséggel, kétségbeeséssel, kishitűséggel, önbecsülési problémával kell ilyenkor leszámolni, lelkileg igénybe vevő feladat ez. Az itteni lányoknak nagyon sokáig meg kell küzdeniük az alkalmatlanság érzésével, az addig szerzett kudarcok élményével, a nem feltétlenül igazságos vagy objektív negatív értékeléssel – és ilyen csomaggal kell nekiindulni az új tanévnek.”

Első és legfontosabb

Ha egy gyermek most kezdi az első osztályt, mint a nagydobronyi otthonban most hat kicsi gyerek, akkor más gond is felmerülhet. „Teljesen természetes náluk az extrém szorongás, főleg, ha „frissen” kerültek hozzánk egy bántalmazó, elhanyagoló környezetből.

Ilyenkor még az is kérdés bennük, hogy ha reggel elvisszük őket az iskolába, vajon értük is megyünk?

Biztosan nem maradnak magukra? Biztosan hazahozzuk őket? Biztosan lesz hol enniük, aludniuk?

Ezek a kérdések a sokszoros (és olykor emberi szívvel, ésszel fel nem fogható) sérülések nyomait viselő gyerekeknél intenzíven jelen vannak. Erősebben, mint egy a szüleitől éppen nehezebben elváló, kicsit bizonytalan, de családban nevelkedő gyerek esetén – magyarázza az igazgató. – Sokszor teljesen talajt veszített, a puszta biztonságukat, életüket féltő gyerekekről van szó, akik éppen csak tanulják a bizalmat. Már az, hogy belépnek az iskolába, hogy elengedik a kezünket és ott maradnak egy új közösségben, hatalmas erőfeszítés a részükről és részünkről. Számtalan beszélgetés, oldás, simogatás és ölelés kell hozzá, mert a bántalmazott, szeretetlen környezetből érkező gyerekek mély fájdalmakat cipelnek, erős szégyent éreznek és a legerősebb érzésük általában az, hogy nem jók, úgyse kellenek sehol, senkinek, nem szereti őket senki, mert nem is lehet szeretni. Ebből a „tapasztalatból” kell elsősorban kimozdítanunk őket, hogy egyáltalán az iskolakezdés, az iskolai munka működőképes legyen.”

Mindezek ellenére a gyerekek kíváncsisága a világra sok esetben (szerencsére) valamilyen szinten megmaradt. Nem tűnik el a nyitottság, a gyermekotthonos gyerekek igenis akarnak tanulni. Ebben pedig a velük élő, nagyobb, fantasztikus példaként szolgáló lányoknak is nagy szerepe van.

„Ma már olyan lányok is dolgoznak nálunk, akik

ugyaninnen startoltak, hasonló sérülésekkel küzdöttek, hátrányokkal, ítélkezésekkel néztek szembe, bélyeget viseltek. Ma pedig egyetemet végzett, diplomás pedagógusokként vannak a kicsik mellett.

Az ő példájuk nagy húzóerő. A mindennapokban a jelenlétük olyan erőforrás, amiből meríteni tudnak a többiek. Nemcsak az egészen kicsik, de azok is, akik alapsérüléseiken túl számos iskolai kudarcot is elkönyveltek már. Elég csak rájuk mutatni, az elbizonytalanodásnál belefűzni őket egy-egy vigasztaló mondatba, bátorításba. Mert ha nekik sikerült, másoknak, mindenkinek sikerülhet ugyanez.

Sokszor futunk bele abba, hogy a gyerekek elveszítik a lendületet, a kudarcok hatására elveszik a természetes lendület, magukba zárkóznak. Olyankor azt mondjuk nekik: Ezek a csaták, amiket az iskolában vívtok, kicsi csaták. Ti már megvívtátok a legnagyobb csatákat. Történjen bármi, ti így is, úgyis hősök vagytok.”

Ha tetszett ez az írás, javasoljuk ezt a cikket is, amiben a Böjte Csabáék árvaházában vezetett művészetterápiáról írtunk!

A nyitókép illusztráció

Ajánljuk még: