Egyedül, de nem magányosan – intézetis karácsonyom szép nosztalgiával

Egy gyerek szinte teljesen kiszolgáltatott a sorsnak (a róla gondolkodó felnőtteknek) és nagy bátorság kell ahhoz, hogy a sorssal vagy a felnőttekkel szembeszálljon. A mindennapi vacsora megléte ugyanis nagy úr, de még nagyobb a vágy arra, hogy szeressenek minket (is). Legalább egy kicsit.

Az első, már saját felismerésből fakadó döntésem az volt, hogy nevelőszüleimtől elköltöztem. Tizennégy éves voltam, és saját elhatározásomból mentem be egy nevelőotthonba. Meg is alapoztam a tőlük való elköltözést, azért adtam be pont oda a középiskolai jelentkezési lapomat, hogy legyen hova menjek. Az intézet (és az általuk működtetett iskola) kollégiumába.

Akkorra már tudtam, hogy jobb lesz nekem egy nevelőintézetben, ahol ugyan egy leszek a sok közül, de nem az a valaki, akin mindenért szorul a hurok, aki mindenki keze-lába, aki hiába igyekszik, nem jut sehova, aki az ölelésen folyton kívül reked. És persze tanulni akartam, vinni valamire, és tekintve akkori helyzetemet, az a cél a legjobb cél volt mind közül. Óvónő akartam lenni.

Felvettek, és azon a nyáron, jóval a hivatalos iskolakezdés előtt be is költöztem. Jó döntésnek bizonyult, meghatározónak egész életemre.

Az első és ezidáig egyetlen egyedül eltöltött karácsonyom azonban ott esett meg velem. Ha sajnálni akarnám egykori önmagam, megtehetném, de nem teszem. Igazából olyan szép volt az a karácsony, amilyen szép csak lehetett, mert a velünk foglalkozó felnőttek mindent megtettek azért, hogy szép legyen. Ünnepelhettem volna akár családban is a nővérem új családjánál, vagy visszautazhattam volna a nevelőszüleimhez is, de én úgy döntöttem, hogy nem teszem.

Az egyik nevelő el is hívott magához, és a konyhás nénik kedvenceként mehettem volna ide is, oda is, tényleg szívesen láttak volna sok helyen, én azonban megmakacsoltam magam, és az intézet kapuin belül maradtam mindenáron.

Mindezt csak azért mesélem el, hogy érezzétek, nem voltam magányra ítélt kis árva,

akit mindenki ottfelejtett, sokan szerettek, és nem is értették miért nem fogadom el a meghívásokat.

Szenteste délutánjára kiürült az épület, mindenki elutazott, a szerencsések a saját szüleikhez. Mert voltak ott kollégisták, intézeti elhelyezettek is, akiket a hétköznapok során nem a szüleik gondoztak-neveltek, de azért összetartott a család és a nevelőotthonos ellátás csak a szociális támogatás részeként működött. Őket azért irigyeltem egy kicsit, mert ők haza tudtak menni, igazából haza.

Ma, ennyi év távlatából már tudom, hogy meg kellett éljem azt a magányt, ami abban az évben, azon az ünnepen magába fogadott.

Meg kellett élnem a csendet alig tizennégy évesen, hogy meghalljam önmagam, hogy megtapasztaljam saját erőmet.

Soha nem voltam annyira magányos (azóta sem), de soha nem is volt annyira mély, önmagammal kapcsolatos szép érzéseket hozó ünnepem, mint az.

Egyedül voltam, de más épületekben itt is-ott is maradtak azért benn gyerekek, a sehova se tartozók, és a nevelők igyekeztek egy helyre terelni mindenkit, én azonban már elég nagy voltam ahhoz, hogy a lányok épületében egyedül maradjak. Hat-hat szoba volt minden emeleten, összesen tizenkettő, minden szobában tizenkét ágy.

Száznegyvenhárom üres ágy és az enyém.

Az ügyeletes konyhás néni tett még egy utolsó kísérletet, hogy inkább velük ünnepeljek, de mivel nemet mondtam, hát inkább jól megrakta a tálcám. Bőséges, egész éjjelre való vacsorát tett rá, ünnepi fogásokat. Éheznem tehát nem kellett. A szobából, pont a bejárat fölé kinyúlt egy kis, üveges erkély, egy lodzsaszerű kis hozzátoldás, a radiátor abban a szegletben ontotta a meleget. A függöny a szoba síkjában volt felszerelve, így, amikor azt behúztam, egy apró, meghitt kuckó jött létre. Oda vackoltam be magam. Pont elfért négy puff szép sorban egymás mellett, vittem magammal párnát, paplant, egy akkor izgalmasnak ígérkező könyvet és a rengeteg ennivalót.

Biztonságban voltam. Melegben. Volt mit ennem. Kinn esett a hó. 

Elhiszitek, hogy teljesen egyedül is lehet meghitt egy ünnep? Én megéltem, és máig őrzöm ezt az élményt, és építek rá sokszor, pedig ajándékot se kaptam aznap senkitől.

Akkor és ott tanultam meg, hogy igenis dönthetünk életünket érintő nagy kérdésekben már egészen fiatalon. És megtapasztaltam, hogy annak a döntésnek lesznek következményei, amelyeket el kell viselni, adott esetben tényleg egyedül ünnepelünk, és nem illik utolsó pillanatban másokat terhelni a mégis ránk törő érzésekkel.

Megtapasztaltam, hogy ha egyedül érzem is magam, akkor se vagyok soha teljesen egyedül. Megtapasztaltam, hogy fontos a létezésem másoknak, és azt is, hogy a makacsságom nem mindig áldás, de talán sose lesz átok, mert minden helyzetből ki tudom hozni a legjobbat. Megtanultam, hogy az ünnep bennünk születik, nem kellenek hozzá külsőségek, se drága ajándék.

De meleg az kell. Egy csendes sarok az kell. És kell a biztos tudat is, hogy az egyedüllét átmeneti, volt, van és lesz emberi kapcsolódásokra esély, hogy az önkéntes száműzetés az csupán egy kaland, egy érzelmi challenge volt, és ha nagyon akarom, ha úgy döntök, ha más megoldást választok, akkor az a megoldás lesz érvényes.

Én döntök. Én élem meg a saját életem.

Másoknak, akik kevésbé érezték gyerekként kiszolgáltatottnak magukat, talán semmitmondónak tűnnek ezek az érzések, de nekem, akit addig rongybabaként ide-oda dobált az élet, fontos felismeréseket érlelt az az egyedül megélt este. Talán akkor váltam felnőtté, és ma már tudom, a korai felnőtté válás is jobb a teljes kiszolgáltatottságnál, a fejem fölött hozott, engem károsító vagy sebző, nemtörődöm, felületes vagy éppen tudatosan ártó döntéseknél.

Azóta nem félek az egyedülléttől, a magányt nem szeretem ugyan, de az egyedül maradás, az számomra egy színes lehetőségekkel teli kihívás és az önmagammal való találkozás lehetősége.

Akár karácsonykor is.

Azóta nagyon sok karácsonyom volt már, és nem állítom, hogy az volt a legszebb, mert hazug üzenet volna mindenki felé. A gyerekeimmel megélt közös karácsonyokat, azok angyalfényű csodáit nem múlhatja felül semmi, de az egyik legértékesebb karácsonyomat sosem feledem.