A régészeti leletek, fennmaradt cserépformák és a történeti feljegyzések azt mutatják, hogy a mézeskalács készítése évezredekkel ezelőtt is kedvelt tevékenység volt. Egyes kutatók úgy tartják, hogy a mézeskalács egyidős a legfontosabb és legősibb alapanyagával, magával a mézzel, amit az ókori időkben nagyra becsültek, misztikus erővel rendelkező élelmiszernek tartották. Római kori ásatások során kerültek elő azok a mézesbábok, amelyeket az isteneknek szánt felajánlásként készítettek: Püthagorasz például élő állat helyett állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Kerberoszt (Ceberus), az alvilág szigorú őrét is úgy engesztelték ki az ókori görögök, hogy a halottak szájába mézeskalácsot tettek. Pallas Athéné templomát őrző sárkánykígyót is mézeskaláccsal táplálták.
A középkorban már nem isteni eledelként, hanem különleges ajándékként, dísztárgyként és kulináris élvezetként tartották számon a mézeskalácsot, ami kezdetben Németországot és Angliát vette le a lábáról, ám a 13. századra a skandináv országokat is meghódította.
Egy 11. századi nürnbergi feljegyzésben említik először önállóan a mézeskalácsot:
ez a terület híres volt a méhtenyésztéséről, így feltehetőleg itt alakultak ki először a mézesbábos céhek is – a készítőket bábosoknak, mézesbábosoknak hívták régen. Az édességeket részletgazdag, fából készült ütőformákkal készítették, és nemritkán császárok arcképével díszíttették. Az így elkészített édességeket precíz műgonddal elkészített alkotásnak tekintették, ami nem is csoda, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a bábosok gyakran még az ütőfáikat is egyedi módon, saját maguk faragták.
Egyesek szerint a híres német mézeskalácssütőknek köszönhető, hogy az édesség egész Európában, tehát Magyarországon is szélsebesen terjedni kezdett. 1619-ben, német és osztrák hatásra jött létre idehaza az első mézeskalácsos-céh, Pozsonyban. Egy másik vélekedés szerint az Erdélybe betelepült szászok ismertették meg hazánkkal a mesterséget, de él egy harmadik teória is, miszerint
a szerzetesrendek terjesztették az édesség népszerűségét.
Az évszázadok teltek, és a mézes népszerűsége nem hagyott alább. Még irodalmunk nagyjai is megemlékeznek róla itt-ott; Mikszáth Kálmán a Fekete városban például ekképpen: „A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Mercur patronátussága alatt áll, hanem az Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel. Úgyszólván szájába rágja az olvasónak, ötletekkel látja el, hogy legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnép körül”.
Míg egykoron az év bármely részén előszeretettel árulták és fogyasztották különböző vásárokban és búcsúkban, mára a karácsonyi, adventi időszak szimbóluma lett. Az érzés, hogy „nincs karácsony mézeskalács nélkül”, feltehetőleg a skandinávoknak köszönhető, ők kapcsolták össze először az édességet az ünneppel. Mára nálunk is elválaszthatatlan része az ünnepnek, és biztos vagyok benne, hogy nem csak számomra hozza el a mézeskalácsillat az igazi ünnepi hangulatot.
Ha sütnétek egy jó mézest, Borbás Marcsi különleges receptjét ajánljuk, amit itt találtok!
Forrás: ITT, ITT és ITT.
A nyitókép illusztráció. Forrás: Unsplash
