Milyen lenne az a világ, amiben figyelünk a fogyatékossággal élőkre? – Interjú Veres Bálinttal

A TransferLab keretein belül Bálint vezetésével 2012 óta számos MOMÉ-s diák vehetett részt fogyatékosságügyi design kurzusokon, majd szervezhettek kiállításokat az elkészült munkákból. Noha a műhely 2019-ben támogatás hiánya miatt bezárta a kapuit, Bálint jelenleg is azon dolgozik, hogy létrejöhessen egy olyan európai egyetemközi doktori program, aminek keretein belül a fiatal kutatók újra a fogyatékosság vezette design előremozdításáért tehetnek.

Mi kell ahhoz, hogy a világ megérjen egy ekkora változásra? Mitől lesz inkluzív egy design? Újra lehetne vajon brandelni a fogyatékosságot? Hogyan áll ezen a téren hazánk? Többek között erről beszélgettünk Veres Bálint designteoretikussal. Interjúnk.

Hogyan csöppentél az inkluzív design világába?

Az egyetemi közegben találkoztam a témával és elég gyorsan sikerült felismerni, hogy a designszakmák szempontjából a fogyatékosság kérdése nem a jóindulaton, nyitottságon, segítőkészségen múlik, hanem a szakmai önfelfogás legalapvetőbb kérdéseinek egyike kell hogy legyen. A többségi társadalom számára a design olyan dolgokat nyújt, amelyek az életet komfortosabbá, élvezetesebbé, hatékonyabbá teszik. Viszont azok számára, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, a tervezett környezet, tárgyi világ, infrastruktúra egy része nem elérhető, mert

amikor ezeket tervezték, rájuk nem gondoltak.

Ez igencsak frusztráló, de gyakran a kreativitás legnagyobb ösztönzője is: a fogyatékossággal élő személyek olyan módon képesek a többségi társadalom által berendezett világot meghackelni, amivel mind motivációban, mind ötletességben példát mutatnak. A történelem is bizonyítja, a fogyatékosságból miként születhet meg a mesteri design: Morse, Bell, Romero, Cerf, és a névsor még hosszan sorolható.

Semmilyen személyes érintettséged nincs?

A közvetlen környezetemben nem volt fogyatékossággal élő személy, de egy komoly sportsérülést követően eltöltöttem egy hónapot kerekesszékben. Akkor már évek óta foglalkoztam a témával, de az utcákon, padkákon, rámpákon rám vetülő tekinteteken keresztül sokkal személyesebb „tanulásban” volt részem, mint előtte bármikor.

Nagyon sokáig valóban egyáltalán nem figyeltek az akadálymentesítésre, speciális igényekre. Hogyan kezdett el ez változni?

A tervezőszakmák a második világháború után új tudatossági fokra léptek, egy ésszerűbben berendezett, igazságosabb, toleránsabb, biztonságosabb világ képzete lebegett a szemük előtt. Az „egyetemes tervezés” (universal design) gondolata már az ötvenes években megjelent, a hatvanas években pedig elfogadottá vált az építészet területén – az elvékonyított járdaszegély például ennek a gondolkodásnak a mára széles körben elterjedt, nagyszerű gyümölcse.

Közben párhuzamosan azok az emberjogi mozgalmak, amelyek a női egyenjogúsággal, faji egyenjogúsággal, majd a társadalmi nemek egyenjogúságával foglalkoztak természetes szövetségesükként ismerték fel a fogyatékos személyek jog- és esélyegyenlőséget követelő mozgalmát, ami különösen az Egyesült Államokban volt erőteljes, már a hatvanas években. Ennek a mozgalomnak köszönhető, hogy ma már egyre több ember fejében a fogyatékosságról való gondolkodást nem egy orvosi modell jellemzi, miszerint „valamilyen baja van, amit nem tudnak meggyógyítani, pedig meg kellene”, hanem egy társadalmi modell, ami szerint „valami nem stimmel a társadalmunkkal, hiszen úgy nézünk egymásra, mintha baj lenne, hogy fizikai, mentális különbségekkel élünk”. És végül ne feledkezzünk meg a piacról sem: ha a piaci szereplők pusztán üzleti érdekből felismerik, mekkora szektort hagytak parlagon azzal, hogy a fogyatékossággal élőkre nem figyeltek, máris óriási változások történhetnek! Például az Egyesült Államokban úgy becslik, ez egy 8 millárd dolláros piac!

Emlékszem, amikor a kerekesszékesek akadálymentesítése nagy médiavisszhangot kapott, akkor felmerült az is, hogy azért olyan nehéz megvalósítani egy akadálymentesített épületet, mert drága. Miközben, ahogy utána olvastam, olcsóbb előre így megtervezni egy épületet, mint utólag beilleszteni a fejlesztéseket. Mit gondolsz, mennyire motiváltak a különböző iparágak arra, hogy a kezdetektől inkluzívan gondolkodjanak?

Valóban, az utólagos akadálymentesítés a legtöbb esetben messze nem optimális eljárás, és nem csak gazdasági okokból! A probléma mélyén nagyon is emocionális jelenségekre bukkanunk: a „disability” a kapitalista társadalomban elsősorban egy brand, egy márka, méghozzá a legrosszabb presztízsű márkák egyike. Stigmák, rejtőzködés és szekunder szégyen kapcsolódik hozzá, a termékek világában pedig az „ortopéd” címszó alatt futnak a célközönség számára a „diszkrét és észrevétlen” hívószavakkal reklámozott eszközök.

Amíg a fogyatékosság „márkájának” újrakeretezése nem történik meg, addig a befektetők készségét csak a jog és a nyers üzleti érdek képes befolyásolni.

Ám szerencsére az emberi faktor sosem tűnik el teljesen: mindig lesznek olyan gazdasági döntéshozók, designerek, akik a személyes tapasztalataikon keresztül hiteles módon látnak rá a fogyatékosság valóságára. Ők az elfordított tekintet helyett osztozni tudnak a kölcsönös tisztelet szemléletében, és remélhetőleg önmagukat nem magas lóról beszélő jótevőkként fogják fel, hanem tanulni kész együttműködőkként.

Tudsz mondani néhány pozitív példát?

Hál' Istennek jópár példát említhetnénk, most hadd emeljek ki csak egyet: a Magyarországon is jelen lévő e-NABLE hálózat felső végtaghiánnyal született emberek számára, velük együttműködve készít 3D nyomtatásos technikával olyan cserélhető protéziseket, amelyek nem csupán bizonyos funkcionális igényekre válaszolnak, hanem tükrözik a viselője önkifejezését, önértékelését és szociális megnyilvánulását.

Tapasztalatból tudom, hogy egy-egy ilyen protézis mennyire kúl lehet, mennyire képes rá, hogy a viselő is újfajta érzelmi spektrummal forduljon a saját fogyatékossága felé.

A programban elsősorban gyerekek vesznek részt, és mindenféle mókás szuperhősös protéziseket rendelnek, ami az önelfogadás és a társas presztízs szempontjából is igen jótékony hatást gyakorol az életükre.

Persze, a dolog korlátja is látszik kicsit: a fogyatékkal élőkre a többségi társadalom szívesen tekint úgy, mint gyerekekre, mint gondozásra szorulókra, és még ha ez utóbbi bizonyos összefüggésekben igaz is lehet, ez a gondolkozásmód a felnőtt önrendelkezés elérése szempontjából nagyon hátráltató lehet. Éppen ezért örültem, amikor hallottam, hogy egy felnőtt hölgy is felkereste az e-NABLE Magyarország csapatát és egy kifejezetten piaci bevásárláshoz optimalizált, kampószerű kézfejet csináltatott magának, amelynek a segítségével önállóan tud vásárolni, sőt, a piac közönségét is elgondolkodtatja, hogy vajon helyes képük van-e a fogyatékossággal élő emberekről. Az e-NABLE mozgalom tevékenysége ettől inkluzív, hiszen minden egyes fejlesztés egyedi, mindig a felhasználó igényei és szempontjai szerint készül. 

Sokszor gondol a többségi társadalom problémaként, nyűgként az akadálymentesítésre vagy az inkluzivitásra, úgy, hogy azt csak a hátrányos helyzetűek miatt kell csinálni. Holott  valójában mindenki jól jár ezzel...

Így van, a többségi társadalom is bőségesen profitál az inkluzív design eredményeiből, a baj csak az, hogy a legtöbb esetben mit sem tudva erről: mi például most chatelve kommunikálunk, ami az e-mail mutációja. Az e-mailt pedig Vint Cerf, az internet egyik atyja, a hallássérültek kommunikációjának elősegítése végett fejlesztette ki. Aki majd ezt az interjút olvassa, lehet hogy egy Iphone készüléken teszi, miközben a touch screen technológiája egy évtizedekkel korábbi, íngyulladásra kidolgozott segítő eszközből származik. Ezekkel a példákkal arra is rá akarok világítani, hogy a design hatóköre sokszor nem az első pillanatban válik nyilvánvalóvá: kidolgoznak egy eszközt valamilyen speciális igényre, aztán később rájönnek, hogy ez, apró változtatásokkal, miként lehet hasznos milliónyi más felhasználó számára is.

Az adaptáció és az egyetemesség igénye valójában rímelnek egymásra, csak van, amikor a speciális megoldás felől haladunk az egyetemes felé és van, amikor rögtön univerzális megközelítésből indulunk. Szerintem mindkettő nagyszerű a maga helyén, csak az a fontos, hogy a fogyatékossággal élő személy ne azt érezze, ő a probléma része, hanem azt, hogy a megoldásé.

Hogyan néz ki egy inkluzív tervezési folyamat?

Ami a tervezési folyamatra és a megvalósításra vonatkozó kérdéseket illeti: a mi gyakorlatunk a TransferLab-ben (és a hozzánk hasonló műhelyekben) mindig az volt, hogy a „semmit rólunk nélkülünk”- elvet érvényesíteni kell a gyakorlatban.

Nem hitethetjük el magunkkal, hogy mások, ráadásul számunkra mélységében nem ismert sajátos élettapasztalatokkal élők feje felett autentikus döntéseket tudnánk hozni.

Ezért a tervezés első lépése mindig a személyes bevonás, néhány érintett lehető legtürelmesebb megismerése, a felületi és a mélyebb problémák feltárása. A designer ezután a tervezés eszközeivel elkészít egy első választ, amit az érintettekkel újra végigbeszélünk. A design alapvető eljárása az iterácó, ami azt jelenti, hogy ismétlésekben haladva lépésről-lépésre csiszoljuk a tervet. Ebbe az iterációba mi bevesszük az érintetteket is, mert a véglegesnek tekintett eredmény csak az ő jóváhagyásukkal fogadható el.

Kis hazánk, bár a deklarált jogegyenlőség formájában a világ élmezőnyéhez tartozik, a társadalmi és gazdasági valóságban a fejlett világon belül elmaradott az inklúzió összefüggésében. Szigetszerűen és gyakran csak limitált időszakokra feltűnnek ugyan lelkes, szakmailag felkészült és tettrekész inkluzív design centrumok, de sem ezek, sem a legfontosabb szereplőnek számító Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Kar (ELTE) nem képes önmagában társadalomformáló hatást gyakorolni. Ehhez minimum a mainstream média szerepvállalása lenne szükséges.

Mondtad, hogy fontos lenne újrakeretezni a fogyatékosság brandjét. Hogyan lehet ezt elérni?

Mondok egy példát. A hallókészülékek ügyében volt egy kurzusunk, amelynek keretében három MOME-s hallgató alapszinten kidolgozott egy nagyon működőképesnek tűnő koncepciót: az e-NABLE párhuzamaként olyan hallókészülékeket terveztek, amelyeket a gyerekek szívesen fognak hordani. A készülék külalakja, borítása kis állatkák nagyon szerethető formai átirata: például egy pici, kedves kaméleon ül a füleden. Így a gyerekek könnyebben megszokják, hogy hallókészüléket kell hordaniuk, meg is szeretik azt, ugyanakkor a környezet is menő dologként tekint a készülékükre.  Amikor a fogyatékosság újrabrandelésére utalok, ilyesmikre gondolok, és persze még átfogóbb dolgokra, amelyek létrehozása – az érintettek bevonásával – a jövő designerei előtt állnak. Az érintettek bevonását azért is tartom kikerülhetetlennek, mert ki rendelkezne nagyobb bölcsességgel valós élettapasztalatairól, mint az, aki ezeknek a tapasztalatoknak az alanya? Fontos, hogy a design ne gyám, hanem partner legyen e tapasztalatokra adott válaszok kidolgozásában!