„Mellettük az üres szék, az apa helye” – Valamit elrontottunk, ha ekkora a gépvándorlás

Szocio

„Mellettük az üres szék, az apa helye” – Valamit elrontottunk, ha ekkora a gépvándorlás

A kihalt autópályán jó tempóban haladok hazafelé, fáradtságnak nyoma sincs, a hangszórókból tisztán szólnak az éjszakai vezetéshez összegyűjtött tracklist számai. Nem terveztem az utazást, de egy családtag betegsége elszólított otthonról. A pálya kelet felé vezető oldalán tömött sorokban araszolnak a járművek. A lépésben haladó, többségében szerb, bolgár és román rendszámú autók csomagtartója tömötten feszül, a táskák, zsákok, bőröndök közt szinte a levegőnek sem marad hely. Megannyi fóliába csomagolt álom és kincs, melyek ára messze több a cédulára írtnál.

A karácsony környékén nyugat felől hömpölygő áradat alig haladó folyamában vendégmunkások igyekeznek hazafelé, az autók ablakaiból utcaseprők, felszolgálók, autószerelők, takarítók, mosodások, szobalányok és még ki tudja, hányféle alkalmazott holtfáradt arca néz vissza rám. A tehetősebbek valószínűleg még időben repülőjegyet foglaltak, néhány órára rövidítve ezzel a többség számára akár többnapos autós-araszolással járó hazautat.

Az autópálya pihenőjének huszadekkora forgalomra tervezett vizesblokkjai már napokkal ezelőtt túlcsordultak, az amerikai gyorsétterem környéke kelet és nyugat meghökkentően bizarr találkozási pontjává válik.

Nem ismerhetem sorsukat, sem azt az indítékot, ami otthonuktól távol, idegen országba szólítja őket, hogy euróban mért alamizsnáért gürcöljenek olyan munkahelyeken, amit a helyiek már nem akarnak betölteni. Nem ismerem történetüket, ítélkezni főleg nem szeretnék – mégis, őket látva valahol belül úgy érzem, a világban valami nagyon nincsen rendben.

Igyekszem megérteni őket. Próbálom kitalálni, mi volna az a helyzet, ami engem az ő útjukra szólítana. Mi volna az, ami miatt hosszú hónapokra, évekre magam mögött hagynám feleségemet és gyermekeimet, az általam felépített házat és a körötte kialakított gazdaságot – rokonaimról, barátaimról, egyebekről nem is beszélve. Mi lehet az az életem rendezéséhez valóban szükséges dolog, amit otthon, vagy otthonról ne tudnék megszerezni, s amely akkora áldozatot követel, hogy érte éppen a megszokott életemet kényszerüljek feladni…

Van még időm hazafelé, így aztán próbálok abba is belegondolni, mi történne, ha idegenbe kényszerülnék. Tényleg igaz, hogy senki sem pótolhatatlan?

Megszoknák otthon a hiányom, aztán valahogyan minden mégis menne tovább?

Hirtelen elöntenek az emlékek. Tűzifaaprítás, lekvárfőzés, véget nem érő cseréppucolás az építkezés során… Csupa csupa hétköznapi történés, semmi ünnepi emelkedettség – de mind közösen, családban, barátokkal.

Majd jönnek az igazán különleges, előre nem tervezhető pillanatok; a gyermekek első tipegései, fröccsözés egy őszi délután különlegesen szép fényeiben, a nagy munkák utáni önfeledt ünneplések, spontán baráti találkozások. Azóta sem jutott eszembe olyan, ami miatt ezekről lemondanék…

Mire hazaérek, a gyermekek már alszanak, az asztal leszedve, teríték egyedül az én helyemen van. Ekkor jön az utolsó kép: a családi asztalon gondosan rendszerezve fekszenek a bankkivonatok, rajtuk a Nyugat-Európából érkezett utalásokkal. A felbontott, majd visszazárt borítékok egyre csak gyűlnek, még sincsenek útban senkinek. A mellettük lévő szék üres. Az apa helye…

Karácsony után újra úton voltam. Néztem az újra nyugat felé araszoló autókat. Nincs bennem ítélet, csak értetlenség és szomorúság. Fülemben cseng a népdal: „Megyek az úton lefelé, senki sem mondja, gyere bé!”

Nyitókép: Jacek DylagUnsplash

Ajánljuk még:

MAGYARKÉNT EGY MOSZKVAI ELITISKOLÁBAN: ÉLET PREFEKTUSVÁLASZTÁSTÓL A LUXUSMENZÁIG
TEST, SZELLEM ÉS LÉLEK EGYSÉGE – HOMEVÁGY AZ ÜRMÖS PORTÁN