Két negyvenes jelentkezik a „mamahotelből” – Vajon jó ott nekik? És a szüleiknek?

Megosztó

Két negyvenes jelentkezik a „mamahotelből” – Vajon jó ott nekik? És a szüleiknek?

Vannak, akik csak átmenetileg költöznek haza 30-40 éves korukban, mások viszont egészen a negyedik X-ig vagy még tovább, a gyerekszobájukban élik az életüket – a „mamahotel” általában kényszerű döntés eredménye, viszont egyszerűsége és kényelme miatt könnyű otthon ragadni. Fontos már az elején leszögezni a szabályokat, hogy mindenki számára élhető maradjon a kialakult helyzet.

„Hogy micsoda?! 42 évesen még mindig a szüleivel lakik?” – sugdolózott mellettem két huszonéves kollégám egy harmadik munkatársunkról. Az „ámulatuk” oka pedig az volt, hogy a mellettük lévő irodában dolgozó Szilvia negyvenéves kora múltán még mindig abban a lakásban lakott, ahol gyerekkorában is élt, ahol felnőtt, és ahol most a nyugdíjas korú szülei élnek. A nővére elköltözött, neki saját családja van, Szilviának azonban valamiért „nem jött össze”. Pedig mindig kedves lány volt, művelt, a mai napig jár kondizni, figyel magára. Intelligens, csinos, szórakoztató. A magánélete mégsem úgy alakult, ahogy szerette volna.

Néhány évvel ezelőtt vett egy lakást, amit elkezdett felújítani. El szokta mesélni, hogy éppen hol tartanak a munkálatok. Szerintem már legalább két éve beköltözhetett volna, ő mégis állítja, hogy nem – majd ha minden rendben lesz, ő nem szeretne félkész lakásba költözni, vagy törmelékeket, munkásokat kerülgetve élni. Ez is egy álláspont. Neki talán nem olyan frusztráló a szülőkkel együtt lakni, mint amilyen nekem lenne – én a saját életemet élem a saját szabályaim és szokásaim szerint. Szilvia azonban nem rohan a költözéssel, nem kapkodja el a dolgot. Egyszer kicsúszott a száján, hogy

megszokásból és kényelemből is nehezére esik elhagyni a szülői fészket,

és úgy érzi, talán a szülei sem szívesen engednék. Velük nem beszéltem, nem tudom, hogy áldásnak élik-e meg, hogy a felnőtt lányuk még mindig a szomszéd szobába érkezik haza a munka után, vagy inkább aggódnak érte, hogy ha majd ők nem lesznek, ki lesz akkor a gyermekük támasza?

Beszéltem azonban egy másik ismerősöm szüleivel. Krisztián most 41 éves. Érettségi után kollégiumba költözött, onnan albérletbe, majd egy másikba, élt külföldön is, sokfelé a világban. Valamivel több mint három éve úgy alakult az élete, hogy hazaköltözött a szüleihez. Nem nősült meg, nincs gyereke,

egyedül foglalta vissza húsz évvel később újra a gyerekszobáját.

A szülei nemigen nyúltak semmihez, csak néhány fölösleges doboz, vasalódeszka, és egy használaton kívüli szobabicikli került a helyiségbe, amit néhány hét alatt a férfi átrendezett és a jelenlegi ízléséhez, életformájához igazított. „Úgy volt, hogy csak rövid ideig, néhány hétig, maximum fél évig tart majd ez az átmenet az életemben. Nem így lett. A közelben találtam munkát, és elkezdtem találkozgatni egy lánnyal, akit még a középiskolából ismerek. Rövid idő alatt szinte 180 fokos fordulatot vett az életem, elkezdtem kimászni abból a gödörből, amibe a megelőző években belecsúsztam. A depresszióm is szinte varázsütésre eltűnt. Jól éreztem magam, eszembe sem jutott, hogy bármin is változtassak” – emlékezett vissza a kezdeti időre a fiatalember.

Boldog volt a gyerekszobában, ahol a Metallica-poszterek helyére vintage autós képek kerültek, a régi szekrényben pedig a kinyúlt AC/DC pólók mellett inkább az ingek és zakók lettek túlsúlyban. „A barátnőm albérletben lakik egy másik lánnyal, oda nem költözhetek. Már gondoltam rá, hogy saját lakást kellene kivennünk, közösen, de egyelőre nem akarok erre költeni, inkább gyűjtögetem a pénzt. Legyen miből továbbállni. Ne érts félre, beszállok a rezsibe, és vásárolni is szoktam, külön főzök magamra, vagyis nem élősködök a szüleimen. De még mindig több pénzem marad így, mintha lakbért fizetnék. Laura szerencsére elfogadta ezt az állapotot, ami volt már kínos vagy bosszantó is, de alapvetően élhető” – magyarázta Krisztián.

Kíváncsi lettem a szülők véleményére is: vajon szerintük is élhető ez a helyzet így, három év elteltével is. „Két gyerekünk van. Mindkettőnek mindig azt mondtuk, hogy itthon mindig van és lesz számukra hely. Amikor Krisztián hazaköltözött… Hát, az egyik szemünk sírt, a másik nevetett, mert tudtuk, hogy valami nem úgy jött össze neki, és ez egy kényszer. Másrészt örültünk, mert egy kicsit visszakaptuk, biztonságban tudhattuk” – mesélte az édesapa, hozzátéve, hogy persze, addig maradhat otthon a fiuk, amíg csak szeretne, őket valójában nem zavarja.

Sokkal inkább aggódnak amiatt, hogy nem találja meg a helyét a világban. „Itt van ez a kislány is, ez a Laura. Kedves, helyes, jóravaló nő, el tudnám képzelni menyemnek. Ha összeköltöznének, látnánk, hogy tartanak valamerre, hogy haladnak valahová. De így, külön, mintha csak egyhelyben toporognának” – szólt közbe Ágnes. Krisztián édesanyja szerint sem baj, hogy a fiuk hazaköltözött, szerinte minden szülő szívesen látja, szívesen segíti a gyerekét. Viszont nem tartaná egészségesnek, ha hosszú távon így maradna, mert mindenkinek élnie kell a saját életét, Krisztiánnak is így kell megint tennie. „Természetesen maradhat, ameddig csak akar, nem fogjuk kitenni innen.

De egy negyvenéves fiatalembernek már nem az anyja szoknyája mellett van a helye”

– szögezte le határozottan, majd hozzátette: addig nem aggódnak, amíg Krisztián nem töltötte be a 45-öt. S hogy akkor mi lesz? „Igazából semmi, akkor marad még tovább” – nevetett – „De ha olyan sokáig itt marad, akkor szerintem már örökre velünk fog lakni a fiam. Ami, mondom, nem baj, mert szeretjük, a mi gyerekünk. De ennek nem így kellene lennie. Saját családja, saját élete kell, hogy legyen.”

Ajánljuk még: 

MUNKA, MEGALÁZÁS, MOTIVÁCIÓ – PÉNZÜGYILEG FÜGGETLENNÉ VÁLNI EGYÁLTALÁN NEM KÖNNYŰ!
ELÉGEDETLEN VAGY MAGADDAL? NE LÉGY, NINCS ITT AZ IDEJE
COVIDOS BETEGEK OTTHONI ÁPOLÁSA: EZT TEDD, ÉS EZT NE!