Derékszaggatóan nehéz volt a mosás régen – belestünk a kővágóörsi mosóházba

Szocio

Derékszaggatóan nehéz volt a mosás régen – belestünk a kővágóörsi mosóházba

Szeretek mosni, mert ma már ez az egyik legkönnyebb háztartási munka. De nem volt mindig az, és ugyan számomra is hihetetlen, de volt olyan korszaka az életemnek, amikor magam is kézzel mostam.

Kézzel mosni kemény munka!

Hideg fürdőszobában persze, mert ha már elromlott a mosógép, akkor fűtés se legyen. Egyszóval én nagyon is élénken emlékszem arra a derékszaggató, csuklót recsegtető, pulcsiujjat nedvesítő korszakra, ami rövid ideig tartott ugyan, de bennem mély nyomot hagyott. Aki nem mosott még céklafoltos babaholmit kézzel, jéghideg fürdőszobában, gumicsizmában, hogy legalább a zoknija ne ázzon el, biztos nem érti, miről beszélek. Mások viszont nagyon is értik és tudják, mert bőven akad saját élmény ezen a területen: vagy úgy nőtt fel, hogy az édesanyja még kézzel, esetleg teknőben mosott, vagy legfeljebb keverőtárcsás mosógép forgatta a ruháit.

Régebben a mosás nagy feladat volt az asszonyok számára. Az ugyanis kizárólag a nők feladata és felelőssége volt, és nem volt ám mindegy, ki hogyan mosott. Hamar szájára vette a falu, a közösség azt, aki rest volt vagy ügyetlen ezen a területen, netán elhanyagolta a családi nagymosást. Nem véletlenül alakult ki a szólás-mondás a teregetésről sem.

Hiszen ki akarta volna a szennyest kiteregetni az udvarra, ahol bárki meglátta volna, hogy idejekorán elfogyott a szappan, vagy nem volt elég forró a víz, vagy sajnálta a kezét a lúgtól az asszony?

Nem illett az asszonykezet sajnálni, védeni semmitől. A régi korok mosási technikája meg éppen nem kedvezett az asszonykéznek. Derékcsavaróan, ízületeket bántalmazóan nehéz volt a mosás, és én visszamenően is sajnálom az összes asszonyt, aki annak idején mindezek dacára elvégezte ezt a munkát is családja hasznára.

A kővágóörsi mosóház

Nem véletlenül gurultunk aztán idén februárban a Balaton-felvidéken található mosóházak felé. Ezek a házak, a mosóházak egyedi lenyomatai egy letűnt korszaknak, a Balaton-felvidék speciális, hazánkban csak erre a tájegységre jellemző épületei. Mivel nem állt vezetékes víz az asszonyok rendelkezésére, azzal kellett dolgozni ami volt, és kútról húzott víz, illetve az esővíz összegyűjtése mellett a mosóházakkal kiaknázták a felszín alatti vizeket is. A Káli-medencében még ma is állnak olyan mosóházak, amelyek egykor lehetőséget adtak a mosásra. nem véletlenül épültek ott, ahol épültek, az a környék ugyanis vízben gazdag vidék.  

 

Mi a Kővágóörs határában, a Kékkút felé vezető úton található, permi vörös kőből helyreállított mosóházat látogattuk meg, amely a Theodora tanösvény látványosságaként fedezhető fel bárki számára. A mosóház mellett közvetlenül a még 1949-ben is működő vágóhíd állt.

Milyen egy mosóház? Ennél egyszerűbb épületet aligha lehet elképzelni. Nem más mint egy egyszerű kőépület, amelynek aljában átfolyt a víz. Ezen a vízen aztán keresztben és hosszában is pallókat fektettek le. Ezekre tudták letenni a szennyest az asszonyok, valamint tárolni a másik végén a már kimosott ruhákat.

 

Nehéz volt elképzelnem, miért is volt jó a mosóházig elcipelni a szennyest. De ha nem volt kút az udvaron, vagy nem tudták elég esővizet gyűjteni, akkor mindenképp olyan helyet kellett keresniük, ahol meg lehetett ejteni a nagymosást. Természetesen kézzel. És hideg, értsük jól: a hideg évszakokban jéghideg vízben.

Otthon szétválogatták a ruhaneműt, aztán valamilyen módon (kinek hogy adatott) kivitték a mosóházhoz a ruhákat. Ott beáztatták, házi szappannal alaposan bedörgölték a szennyest, különösen a foltokat szappanozták. Majd kézzel és gyökérkefével át is dörgölték, súrolták a ruhákat. Nagy erővel, mert a rendelkezésükre álló technológia megkívánta a nagy erőkifejtést. Mindezt megismételték akár többször is, majd a ruhák sulykolása következett. Otthon bizonyos ruha- vagy fehérneműt aztán ki is főztek, de öblítésre ismét a mosóházhoz vitték azokat a darabokat is.

Annak volt nyilván könnyebb dolga, aki a falu olyan részén lakott, ami közelebb esett a mosóházhoz. De ha történetesen a falu túlsó felén volt az otthona, akkor már abba el lehetett fáradni, hogy a szennyessel oda-vissza többször megjárta az utat. Oda még talán könnyebb volt a száraz szennyes, de a hazafelé vezető út keserves lehetett a víztől súlyos teher miatt.

Természetesen nem lehetett akármikor csak úgy vízbe rakni a szennyest! A mosási rendet, ahogy minden mást a családok életében, szigorú szabályok írták elő. Az egyházi ünnepeken kívül tilos volt vasárnap mosni, ahogy mosási tilalom alá esett a péntek is, különösen a nagypénteken volt erős ez a tilalom. Luca napján se moshattak az asszonyok, ahogy némely vidéken Borbála napját se szennyezhették be a család szennyesével.

Mindenesetre ha bárki arra jár, érdemes egy kis időre benézni és szembenézni azzal, mennyire más élet jutott nekünk, és mennyi mindent kibírtak a nők, az asszonyok. Mert bírniuk kellett.

Ha még többet olvasnál háztartási témákban, akkor ajánlunk neked néhány tippet a környezettudatos folttisztításhoz, és azt is megtudhatod, mit árul el rólad, hogy teregetsz

Fotók: Mecseki Tamás

Ajánljuk még:

„Ha elsőre ránézel, Down-szindrómás, de ha jobban megnézed, ő is csak egy gyerek”

Itt lehet hagyni a babát! – még manapság is van, hogy elhangzik ez a mondat a szülőszobában, ha egy anyuka Down-szindrómás babának ad életet. Évente kevesebb, mint száz Down-szindrómás gyermek születik ma Magyarországon. Egy lelkes, sorstárs szülőkből álló csapat, és vezetőjük Steinbach Éva többek közt azon dolgozik, hogy ezek a babák a vér szerinti családjuknál maradhassanak, vagy örökbefogadó szülőkre találjanak. Ők a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat. Riportunk munkájukról.

 

Már követem az oldalt

X