Bölcsességen innen, közhelykerítésen túl – a semmitmondó idősödésről

Egy korábbi cikkemben két gerontológiai kutató, Castell és Torsntam nyomán írtam arról, hogy az egészséges, világra nyitott, érdeklődő idős ember élete során valóban egyre inkább letisztul, s a növekvő krisztallizált intelligenciája által a világot és az embereket egyre jobban megérti, vagyis tényleg bölcsebbé válik. Természetes, hogy ha az idős embert eléri a demencia valamely típusa, vagy valamilyen komoly lelki betegség, ez az „okosító folyamat” megtörhet; az illető gondolkodása megváltozhat, s mindenképpen segítségre, terápiára szorul. Viszont mi a helyzet azokkal, akik nem betegek, mégsem válnak bölcsebbé az idővel? 

Amália 57 évesen kezdett az előadásaimra járni, ekkor én 36 éves voltam. Egy világra nyitott, értelmes, fiatalos özvegyasszonyt ismertem meg a személyében, aki becsülettel felnevelte gyerekeit, s pár hónappal azelőtt temette el 75 éves férjét, akivel a nagy korkülönbség ellenére nemcsak szeretetben, hanem nagy szerelemben éltek egy váratlan infarktusig, amely pár óra alatt elvitte a férfit. Amália a mély, és egész életét sötétbe borító gyászában egy ideig elmerült, később azonban, saját döntéséből fakadóan változtatni akart; tudatosan programokat szervezett, lefoglalta magát. Így kezdett tanulni nálam is, s idővel beszélgetéseink alapján úgy találtam, gyászfeldolgozása jó úton járt. Pár hónap után már egyértelműen látszott, hogy kedélyállapota javult, beszámolói szerint végigaludta az éjszakát, szuicid késztetései megszűntek. Sokszor beszélgettünk esténként is az akkoriban divatossá váló egyik chatoldalon, s nemcsak én segítettem neki, de ő is sok okosakat mondott az én életemről. Egyfajta idősebb testvéremmé vált.

Nagyjából másfél évvel férje halála után visszatért a munkához, beszélgetéseink szükségképpen megritkultak. Ha néha kerestük egymást, a csetelések nem voltak túlságosan mélyre menők, inkább csak konstatáltuk, hogy mindenki jól van. Ezzel együtt viszont észrevettem, hogy bármilyen komolyabb témáról kezdtünk el beszélni, Amália közhelyekkel válaszolt („igen, ez így szokott lenni”, „bele kell nyugodni, ez a világ rendje”, „mindig nézd a dolgok jó oldalát” stb). Ezeket a válaszokat én annak tudtam be, hogy nem különösebben érdekli már a baráti kapcsolatunk, s én sem erőltettem a beszélgetést. Pár év múlva azonban az egyik előadásomra eljött a nagyobbik lánya, akivel az előadás végén szóba elegyedtünk.

Elmesélte,  nagyon hálás nekem, amiért édesanyján a gyászperiódusban segítettem, s én is elmondtam, hogy a hála kölcsönös, magam is sokat köszönhetek neki. Lánya azt is elmesélte, hogy

anyával az utóbbi időben nem lehet már beszélgetni, mert senkivel nem törődik igazán, s mindenkit egy-egy laza közhellyel intéz el.

Rákérdeztem, hogy nem gyanakszik-e demenciára, mire elmesélte, hogy édesanyja barátnőivel egy éve jelentkezett a helyi kórházban demencia-tesztre, és Amália eredményei lettek a legjobbak, tehát nemhogy nincs szó demenciáról vagy egyéb lelki problémáról, hanem az ellenkezője igaz: édesanyja a lehető legjobb egészségnek örvend.

Egyszerűen az történt – fogalmazta meg a lánya – hogy édesanyja „elszállt”, mivel feldolgozta a gyász súlyos és embert próbáló időszakát, s visszatalált a munkához, bölcsnek, hősnek, nagy embernek gondolja magát, és igazából egy kicsit mindenkit tapasztalatlanabbnak, butábbnak néz magánál, s türelmetlenül válaszolgat az egy-egy beszélgetés során felmerülő témákra. „Anyuval már nem lehet beszélgetni, mindent jobban tud. Vagyis azt hiszi, hogy mindent jobban tud” – összegezte.

Amáliával évek óta nem találkoztam, nem tudom, mi van vele, s mivel sohasem szerette a közösségi oldalakat, így ott sem tudom megtalálni. Ebből a történetből azonban nem is a végkifejlet a lényeg, hanem az a helyzet, amelyet a lánya pontosan leírt a beszélgetésben. Az, hogy létezik olyan fajta öregedés, amikor az ember csak azt hiszi, hogy bölcsebbé válik, s úgy viselkedik, mintha tényleg bölcsebb lenne, valójában azonban nem bölcsebb lesz, hanem magabiztos közhelyekkel, félig vagy egyáltalán nem meggondolt frázisokkal veszik körül magát, egyfajta gondolatkerítést építve saját maga és a világ közé – s ezt hiszi bölcsességnek.

Mi a veszélye ennek a helyzetnek?

Elsősorban az, hogy ez az innen-onnan összerakott gondolatokból felhúzott kerítés egyre jobban elzárja az embert a világtól, s a téves vélekedések téves tetteket hoznak, illetve az ilyen ember kapcsolati hálója egyszersmind szűkebbé válik, hiszen az embereket nem érdekli a közhelyekkel válaszoló, magát bölcsnek gondoló, de egyáltalán nem bölcs társuk. Ebben a magányos állapotában viszont változatos neurózisok vagy pszichózisok alakulhatnak ki, sőt: növekszik a demencia kockázata is.

Tehát: nem, az idősödés folyamata nem jár szükségképpen a bölcsességgel, olykor inkább csak a bölcsesség látszatával, személyes gondolatával. Nem minden ember válik idősebb korára görög filozófussá, akad, akiből inkább egy közhelyszótár lesz...

Felmerülhet a kérdés, hogy mit tehetünk mi, hogy idősödésünk ne csak a bölcsesség látszatát hozza, hanem valóban egyre komplexebben érzékeljük a körülöttünk lévő világot és saját belső, lelki folyamatainkat? A válasz benne rejlik a kérdésben: valószínűleg, aki ezen gondolkodik, már nagy valószínűséggel nem közhelykerítések között fog megöregedni. Sohasem szabad elveszítenünk azt érdeklődést, a nyitottságot a tőlünk különböző vélemények meghallására. Ha ezt megőrizzük, s a komoly betegségek elkerülnek, azt hiszem, sohasem záródunk be úgy, mint Amália.

Mert bár van, hogy olykor még életében el kell engedni a másikat, ezernyi esetben ez megelőzhető lenne.