„Azt akartam üzenni az embereknek, hogy mindig csak a következő kilométerig jussanak el” – interjú Cseke Lilla ultrafutóval és önkéntessel

Tudom rólad, hogy relatív rövid ideje futsz, de fantasztikus eredményeid vannak – ezúton is hadd gratuláljak ezekhez. Hogyan indult a futókarriered?

Köszönöm. Alapvetően volt saját célom a futással, de az élet úgy hozta, hogy már az elején be tudtam kapcsolódni egy önkéntes futótevékenységbe. Amikor rendszeressé vált a mindennapjaimban a futás, a Facebook folyamatosan elémhozta hirdetésekben, hol vannak futós események, ingyenes közösségek. Akkoriban nagy divatja volt a futó közösségeknek, amikbe én magam is belecsöppentem. Így kerültem például a Backpack Running csapatába, akik vasárnap reggel a Jászai Mari térről indulva szendvicseket, ruhákat, kötszereket osztanak ki az utcán élőknek. Hétközben eljárogattam a közösségi futásokra, mellette heti egy-két alkalommal egyedül futottam, vasárnaponként meg csatlakoztam a Backpack Running csapatához.

Mindenhol rengeteg új embert ismertem meg, később elhívtak versenyekre, ahol szintén sok mindenkivel találkoztam. Ekkor alakult ki bennem az a benyomás, hogy

a futás alapvetően egy közösségi élmény, így az elején inkább másokkal együtt futottam.

Közel egy év után kezdtem csak el edzővel dolgozni, ekkor vette kezdetét egy nagyon komoly, versenyzős időszak.

Vagyis a futás nálad rögtön összekapcsolódott az önkéntességgel?

Igen, szeretek vele valamilyen ügyet szolgálni. Igazából nemcsak a futókarrieremet, de az egész életemet végigkíséri a másokon való segítés. Már az első időszakban tettem egy-egy vállalást, például, amikor az első maratonomat lefutottam, egy hospice ház számára gyűjtöttem. Személyesen ismertem a vezetőjét, aki rákból gyógyult fel, és megálmodta a hospice házat. Idén tavasszal egy ismerősöm meghívott egy jótékonysági futásukra díszvendégnek, ahol egy kisfiú gyógykezelésére gyűjtöttek. 2021-ben sokat edzettem egy látásérült futóval, Osbáth Tiborral, aki akkoriban a Suhanj! Alapítvány futója volt. Vele részt vettünk a Suhanj! Alapítvány egyik kampányában, amellyel Tibor, Berlin Maratonra történő kiutazására gyűjtöttünk. Nekem nagy motiváció egy versenyen, ha komolyabb vállalást tehetek a futással. Az a szép benne, hogy más futók is jótékonykodnak, ami engem tovább motivál. Szerintem nagyon fontos, hogy az embernek jó motivációja legyen, és ne azért tegyen másokért, mert lájkokat akar gyűjteni, tetszelegni akar, esetleg kompenzál valamit. 

Karácsony előtt az Adománytaxinak segítettél. Ott mi volt a vállalásod?

Az Adománytaxi Közösség célja, hogy a budapesti háztartásokban felhalmozott felesleget – ruhaneműt, háztartási cikkeket és ágyakat – adományként juttasson el olyan magyarországi, vagy akár határon túli településekre, ahol a nehéz körülmények között élőknek szükségük van rá. Maga a kezdeményezés egyébként nemcsak szociális ellátás, de nagy hangsúlyt fektetnek a közösségépítésre és a társadalmi érzékenyítésre is: azért dolgoznak, hogy összekössék a támogatói és a támogatott oldalt. Minden évben szerveznek kampányt, és idén novemberben én is vállaltam, hogy a nagykövetükként 21 napon át pénzadományokat gyűjtök azért, hogy az alapítvány 2024-ben is folytathassa munkáját. Azt vállaltam be, hogy a hetente összegyűlt támogatási összeget lefutom: ha egy adott héten 25.000 forint gyűlt össze a nevem alatt, a hét végén 25 kilométert futottam. Összesen

114.500 forinttal zárult a gyűjtésem, mindösszesen pedig 4,5 millió forintot gyűjtöttünk a három hét alatt.

Hogyan hirdeted ezeket az eseményeket?

Amikor elkezdtem futni, sokat posztoltam az edzésekről, hiszen annyira új volt az életemben. Aztán ahogy jöttek a versenyek és az eredmények, egyre inkább visszahúzódtam. Általában az a jellemző, hogy akik egyre sikeresebbek, egyre jobban nyomják a dolgokat, és olyankor jöhetnek a támogatási lehetőségek is. Nálam pont ellenkezőleg történt: még amikor lett volna hosszabb távon szponzorációs lehetőségem, sem igazán lovagoltam meg, de nincs bennem hiányérzet emiatt. Annak a híve vagyok, hogy a kevesebb néha több, a személyiségem is olyan, hogy jobban érzem magam a háttérben. Mivel nem szeretek szerepelni, a kampányokat is picit óvatosabban szervezem. Éppen ezért végtelenül hálás vagyok, hogy még így is van eredménye a felhívásaimnak.

Az a gyakorlat, ha van egy fontos világnap, mint például a fogyatékosság világnapja, akkor a Strava alkalmazáson felhívom rá a figyelmet. Megírom, hogy az adott nap hogyan van jelen az életemben, és megosztok valami személyeset is. Úgy látom, ha olyan ügyet képviselek, amely mellett maximálisan ki tudok állni és személyes történeteket is megosztok, akkor nagyobb hatást gyakorlok – még akkor is, ha kevesebb embert érek el, mintha más módszerekhez folyamodnék.

Ezek a jótékonysági tevékenységek hogyan hatnak a futóteljesítményedre?

Nagyon pozitívan. Az elmúlt félévben keveset futottam, szinte semmit. Magánéleti problémáim adódtak, munkahelyváltás, költözés, párkapcsolati dolgok – nem titkolom őket, mert ezek bárkinek az életében felmerülhetnek. Ez a nagyköveti felkérés abban segített most, hogy újból elkezdjek rendszeresen futni. Motivációt kaptam, hogy igenis szedjem össze magam, és találjak egy olyan arany középutat, amely során nem kényszerből megyek ki edzeni, hanem mert szeretnék egy jó ügyet képviselni. Innentől kezdve a futóteljesítményem is javult, mert a kampány során hetente beérkező összeget váltottam kilométerekre.

Ez a taktika máskor is beválik. Szoktam úgy is versenyezni, hogy kitűzök magam elé egy célt, hogy a táv egy részét egy családtagomért futom le. Ilyen volt a 2020-as Korinthosz futóverseny 80 kilométere, ahol édesapámnak ajánlottam egy szakaszt. Tavalyelőtt az Ultrabalatont futottam egyéniben (211 kilométer – a szerk.), akkor szintén párkapcsolati problémák voltak az életemben. Olyan nőkért futottam, akik hasonló gondokkal küzdenek, mint én. Azt akartam üzenni nekik, hogy nincsenek egyedül, és hogy

mindig csak a következő kilométerig jusson el az ember, mindig csak a következő lépést tegye meg az életében.

Ha valaki szívesen fut és nyitott az ilyen jótékonysági kezdeményezésekre, akkor milyen eseményeken tud most Budapesten részt venni?

A hospice-t nagyon sokan támogatják, olyan ismert futók is, mint Maráz Zsuzsanna vagy Simonyi Balázs. Lubics Szilvia a Cherriskkel áll együttműködésben, amelynek létezik a Cherrisk GO telefonos alkalmazása. Ezen keresztül virtuális „cseresznyéket” lehet gyűjteni a futással, majd támogatásra fordítani. Takács Krisztián „Csipi” is sokat jótékonykodik. Számos formája van egyébként a támogatásnak, te magad is indíthatsz gyűjtést akár egy ismerősödnek, aki gyógykezelésre szorul. Emellett lehet csatlakozni alapítványi kezdeményezésekhez, vagy a futótársaid különböző kampányaihoz. Az is nagyon jó, hogy a versenyszervezők sokszor felajánlják a versenybevétel bizonyos részét valamilyen jótékony célra. Bevett szokás a futóversenyeken, hogy az időeredmény mérésére szolgáló chipért letétet kell elhelyezni, és a bent hagyott letéti díjakat jótékony célra fordítják. Olyan kezdeményezéssel is találkozni, hogy fogadj örökbe egy kilométert, és az abból befolyt összeget fordítják jótékony célra. 

A Backpack Running kezdeményezése is mindenki számára nyitva áll, igaz?

Igen, ők minden vasárnap ott vannak a Jászai Mari téren. Az adományként összegyűlt szendvicseket futva osztják szét az önkéntes futóik az utcán élők között. Amikor még én is gyakrabban jártam velük, többször is előfordult, hogy nagyon meghirdettünk egy-egy vasárnapot, olyankor rengeteg szendvics összegyűlt, amit aztán elvittük egy hajléktalan melegedőbe. Bár már kevesebb alkalommal tudok hozzájuk csatlakozni, amikor tehetem, megyek velük futni.

Hogy érzed, van valamilyen tendencia az adakozási hajlandóságban?

Igen, látok benne javuló tendenciát. Talán az is benne lehet, hogy sokan, akik fiatalabban kezdenek el futni, időközben érettebbek lesznek. Nyilván átalakul az ember gondolkodásmódja, egy húszéves másként gondolkodik, mint egy ötvenéves. Mivel mindannyian öregszünk és bölcsebbek leszünk, egy picit másképp gondolunk a saját életünkre, arra, hogy mennyi mindenünk van, és hogy apró dolgokkal is lehet másoknak segíteni. Úgy látom, a szociális érzékenység is egyre inkább jelen van az emberekben, hiszen mi azért nem nélkülözünk és viszonylag jómódban élünk. Ezért többet is tudunk tenni azokért az emberekért, akik kevésbé élnek jól. Ehhez az is kellett, hogy évről évre lássuk a jó példákat a nevesebb, ismertebb futóktól. Rám mindenképpen nagy hatással van, ha látom a környezetemben – az lényegtelen, hogy ismert vagy nem ismert futóról van szó – hogy segíteni próbálnak. Ilyenkor én is motivált vagyok, hogy legalább a Straván kiírjam, milyen világnap van ma, kikért futok most. Ez is egyfajta szemléletformálás.

Az Adománytaxis gyűjtést most egy közösségi futáson ünnepeltem meg, és itt futottam le az utolsó kilométereket. Tavaly december 16-án tizedik alkalommal szerveztük meg az ELTE sportcsapatával a Polythlon Inforpark Ultramaratont, amit csak PIPU-ként ismer mindenki. A közösségi futás évről évre a BEAC pálya körül zajlik az Infoparkban, és mindenki annyit és úgy fut, ahogy akar. Nagyon sokan vállalnak ilyenkor önkéntes feladatot a verseny levezénylése során. Ezúttal 237 futó vett részt az eseményen, és tízen teljesítették a teljes, 75 kilométeres PIPU-távot. A futók összesen 5726 kilométert futottak.

Több doboz sportruha, sportszer, illetve élelmiszer összegyűlt, mivel a karácsony alkalmából ismét szerveztünk jótékonysági gyűjtést.

Mindig közösen találjuk ki, milyen szervezetnek juttatjuk el ezeket az adományokat.

Mik a terveid?

Fontos, hogy a saját futásaimban így találjak motivációt, de annak is örülök, ha másokat megszólítok vele. Azt tervezem, hogy egy picit gyakrabban szervezek kampányokat, felhívásokat, mert úgy látom, sokszor csak ennyi kell az embereknek, hogy ők is részt vegyenek benne. Azt is fontosnak tartom, hogy motiváljam azokat, akiknek éppen nem megy jól a futás, nincsen céljuk vagy le vannak sérülve. Sokszor ad erőt a futásban, amikor arra gondolok, hogy nekem most jó dolgom van ahhoz képest, hogy másoknak maga a mozgás is probléma. Valójában milyen nagy dolog az, ha ki tudunk menni, tudunk futni, egészségesek vagyunk!