„Reméljük, hogy a következő paralimpiára nálunk készülnek a versenyezők” – interjú Fenyvesi Zolival

Hogy áll most az akadálymentesség Magyarországon? Muszáj az ország általános helyzetéről is beszélni, mielőtt a sportolásra térnénk, hiszen, ha jól sejtem, alig néhány évvel ezelőtt még a konditerembe való eljutás is szinte lehetetlen küldetés lett volna…

Én Budapesten nőttem fel, és ami a fővárost illeti, azt gondolom, hogy abszolút javuló tendenciákról beszélhetünk. Igaz, erre sokan azt mondják, hogy rózsaszín ködben látom a dolgokat, de az tény, hogy amikor én 15-16 éves voltam, gyakorlatilag még nem léteztek alacsonypadlós buszok. 2006-ban akadálymentesítették a 4-6-os villamost, mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a legtöbb villamosvonal egészen akadálymentes. Sajnos, még mindig

nagy különbség van a budapesti és a vidéki infrastruktúra között,

bár múltkor például Miskolcon voltam, ahol elég sok az alacsonypadlós busz, villamos.

Amikor tömegközlekedési eszközökkel indulsz útnak, honnan tudod, hogy mikor számíthatsz alacsonypadlós járműre?

A legfontosabb a mozgássérültek részéről a tervezés. A BudapestGo alkalmazáson például meg lehet nézni, hogy mikor jön alacsonypadlós, tehát előre be tudom tervezni a napomat, hogy mikor és honnan hová megyek.
Vannak persze váratlan helyzetek, vagy előfordul, hogy elég soká jön csak egy alacsonypadlós villamos, ami nem szerencsés egy mozgássérült ember esetében, akinek mondjuk nem jó a vérkeringése. A kötöttpályás közlekedésben még bőven van mit fejleszteni, javítani, de ha 15-20 év alatt idáig eljutottunk, akkor reménykedhetünk, hogy 50 év múlva már egyáltalán nem is kell erről beszélgetni. 

Az intézmények is akadálymentesebbek, mint mondjuk a te gyerekkorodban?

Budapesten alapvetően van egy csomó olyan régi épület, aminek nagyon nehéz, vagy nem is lehet megoldani az akadálymentesítését, viszont az újabb létesítményeknél általában nincsenek ilyen problémák; éttermek, szórakozóhelyek nagy része is akadálymentes a tapasztalatom szerint. A multicégeknél egyre fontosabb szempont itthon is, hogy egyenlő bánásmódban részesüljenek a különböző munkavállalók, és ezáltal úgy látom,

a magyar szemlélet is elkezdett pozitívan változni.

Emberileg még van egy gát, amit meg kell ugrani, sokaknak még nehéz természetesen viszonyulni a mozgássérült, látássérült, vagy bármilyen más fogyatékossággal élő munkatársakhoz. Ez viszont egy olyan dolog, hogy ha valaki már gyerekkorban találkozik a jelenséggel, nem lesz tőle olyan idegen. Tehát ez egy edukációs kérdés is.

A SUHANJ! alapítvány az egyike azon szervezeteknek, amelyek tesznek azért, hogy ez változzon.

Mi is, és még jó néhány szervezet folyamatosan azon dolgozunk, hogy a fogyatékkal élők elfogadása ne csak egy külföldről behozott elvárás legyen. Én látom szerencsére a társadalomban a megismerésre való igényt. Sok iskolában igyekeznek különböző szemléletformáló előadásokat szervezni, akár eljönni hozzánk a terembe is, és integratív edzéseket szervezni. Szóval én azt látom, hogy haladunk, még ha nagyon kis lépésekben is.

Láttunk filmben, riportokban, és aktív vagy a közösségi médiában is. Szerinted hogyan hat a social media a fogyatékkal élők megítélésére?

A médiának megvannak a maga veszélyei, és azt gondolom, hogy kell valamekkora cenzúra – például a szülők részéről a gyerekek felé –, mert különben nagyon rossz irányt vehet az online világ. Viszont azt látom, hogy egyre több kerekesszékes ember aktív az Instagramon, Facebookon, Tiktokon. Sokan nagyon jó tartalmakat csinálnak, így azok a fogyatékkal élő gyerekek, akik most nőnek fel, majd látják őket, látnak engem, látják például Illés Fannit, a többi paralimpikont, akik szerencsére most már egyre jobban a nyilvánosság elé kerülnek. A social médiával egy picit jobban megnyílt a világ, jobban meg tudjuk mutatni magunkat. 

A „Tiszta szívvel” nagy közönségsiker volt. Azóta tudsz olyan magyar filmről, amelyben valamilyen módon megjelenik a fogyatékosság?

Sajnos, az itthoni filmekben nagyon ritkán jelennek meg fogyatékossággal élők. Tisztelet a kivételnek, de legfeljebb egy-egy epizódszerepre van valaki, pedig

a film is egy nagyon jó eszköz lehetne ahhoz, hogy lebontsa a falakat épek és nem épek között.

A „Tiszta szívvel” elindította ezt a folyamatot, de sajnos, úgy tűnik, a filmkészítők nem tudják, vagy nem merik gyakrabban elővenni ezt a témát.

Aki se filmeket nem néz, se a közösségi médiát nem használja, az is ismerhet téged látásból, hiszen csaknem az összes futóeseményen ott vagy SUHANJ!-os társaiddal együtt a jellegzetes kék szerelésben. Mit csinál konkrétan a SUHANJ! Alapítvány?

2010-ben jött létre az Alapítvány, azzal a céllal, hogy megossza a mozgás örömét a fogyatékkal élő emberekkel. Most már 12 éve tapasztaljuk azt, hogy szerencsére egyre több önkéntesünk van, egyre több fogyatékkal élő hall rólunk. A célunk az edukáció, és az, hogy ne a különbség, hanem a hasonlóság látszódjon fogyatékkal élők és épek között. Ezért is hoztuk létre a SUHANJ! Fitness-t, az akadálymentes edzőtermet.

Az edzőterem kifejezetten fogyatékossággal élőknek nyílt?

2016 óta van meg az edzőtermünk, de még mindig sokan azt hiszik, hogy ez csak mozgássérültek vagy fogyatékkal élők számára elérhető. Dolgozunk rajta, hogy ez a különbségtétel megszűnjön, hiszen attól, hogy a terem akadálymentes, bárki jöhet és edzhet velünk! A környéken élők közül már egyre többen felfedeztek bennünket. Dolgozik nálunk fogyatékkal élő edző is, és nagyon jó érzés látni, hogy a vendégek ezen nem akadnak fenn.

Mit ad neked a sportolás?

Elsősorban kikapcsolódást. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy a negatív dolgokon fennakadjunk, folyamatosan azon pörögjünk, hogy nehéz az élet. Persze vannak nagyon nehéz helyzetek, de ezekből muszáj kijönni, különben beleőrülsz. Én hiszek a vonzás törvényében: ha folyamatosan azon keseregnék, hogy milyen rossz, akkor egyre rosszabb lenne. Ehelyett inkább azon vagyok, hogy a meglévő helyzettel tudjak valamit kezdeni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek nehéz napjaim, de szerintem ez bárki életében előfordul, és mindenkinek kellene ez a pozitív szemlélet. Belőlem a sport előhozza a pozitív hozzáállást, és emellett nagyon jó kikapcsolódás is.

 

És miben más a SUHANJ! színeiben sportolni, mint csak úgy, magányosan?

Itt az Alapítványnál már abszolút megvan az integráció, együtt sportolunk, épek és sérültek. Szerintem az egy tök jó dolog, hogy ha „mozgássérültes” kérdésem van, akkor azt meg tudom kérdezni egy olyantól, aki hasonló cipőben jár, ha meg csak úgy beszélgetünk, akkor beszélgetünk – fogyatékosságtól függetlenül. Kialakult egy jó közösség, aminek kicsit már családi jellege is van. Vannak pillanatok, amikor veszekszünk, meg van, amikor nagyon-nagyon jóban vagyunk. De én azt érzem, hogy mindig számíthatunk egymásra. A másik jó dolog, hogy

az edzéseken nem a problémákra koncentrálunk, hanem tényleg a sportra.

Persze nem szidjuk le egymást, ha valaki rossz időt teljesít, de attól még igenis örülünk egymás sikereinek. Van például olyan látássérült futónk, aki 3 éve kezdett el futni, most meg alig találunk mellé olyan guide-futót, aki bírná a tempóját!

Mitől akadálymentes egy konditerem? Mit kell tudni az itt látható eszközökről?

Az eszközök nagy része speciális, például a kondigépek átalakíthatók úgy, hogy az ülő részt ki lehessen venni, így kerekesszékkel is hozzá lehet férni. Mindegyik eszköz adaptálható arra a helyzetre, ha sérültséggel élő ember használná. A különteremben is úgy van megoldva a legtöbb dolog, hogy lehessen használni bármilyen fokú sérültség esetén, ha meg probléma adódik, akkor természetesen itt vagyunk, és segítünk. Ezenkívül a recepciósaink is segítenek a látássérülteknek, vagy bármilyen segítséggel élőnek, ha kérdésük van. Mindenképp olyan termet akartunk létrehozni, ami teljesen akadálymentes. Ezért lett látássérült-vezető háló, ezért van a pult lejjebb, hiszen így a kerekesszékkel is szemtől-szemben lehet lenni, nem érzed azt, hogy föl kell nézned valakire. Ezek a dolgok azért fontosak, hogy tényleg egy mindennapi rutinná válhasson, hogy az adott fogyatékkal élő a munka után bejöjjön, részt vegyen egy csoportos órán, vagy edzzen egyet, mielőtt hazamegy, és éli az életét.

 

Amikor megérkeztem, épp láttam bejönni egy gyerekcsoportot. Ők is sportolni járnak hozzátok?

Iskoláknak szoktunk integratív foglalkozásokat tartani. Akik az előbb itt voltak, szintén sérültséggel élő gyerekek, tesióra keretében járnak ide. Az Autizmus Alapítványnak is szervezünk foglalkozásokat, és más iskoláknak is rendszeresen tartunk szemléletformáló előadásokat. Most már úszásoktatás is van egy külső helyszínen, ahol ép és fogyatékkal élő gyerekeknek tart két edző úszásedzést-, illetve oktatást.

Az élsportot is a szívén viseli a SUHANJ? Tegnap mintha Arlóy Zsófit láttam volna edzeni. Sok paralimpikon megfordul nálatok?

A legtöbb paralimpikon több különböző helyszínen, különböző típusú edzéseken készül a versenyekre. Zsófi rendszeresen edz nálunk is, de más sportolók is lejönnek hozzánk időnként. Abban reménykedünk, hogy a következő paralimpián azt mondhatjuk majd, hogy a versenyzők közül többen nálunk készültek fel, tehát évek óta hozzánk járnak. 

Mik a SUHANJ! hosszú távú tervei?

Már évek óta dolgozunk azon, hogy vidéken is meglegyen az a lehetőség, ami itt, Budapesten. Szeretnénk elindítani a vidéki csoportjainkat. Nem fitnesstermeket szeretnénk elsősorban létrehozni, hanem az alapítványt bővíteni, hogy sérültek és épek együtt sportoljanak – és ne csak Budapesten, hanem vidéken is. Ehhez az kell, hogy legyen egy helyszín, az eszközöket pedig mi biztosítanánk. Szerveztünk már ebből a célból adománygyűjtést, most ott tartunk, hogy beszerzés alatt vannak már az eszközök. 

Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a SUHANJ egy országos hálózat legyen.  Nagyon jó lenne, ha egy-egy hazai vagy külföldi versenyen megjelenhetne több város SUHANJ!-os csapata is.

 

A háború kitörésekor az alapítvány is elhatározta, hogy részt vesz a segítségnyújtásban. Fogyatékkal élő és ép gyerekek megőrzésére vállalkoztatok. A háttérből időnként hallottuk is a gyerekzsivajt, de egy nyugodtabb pillanatban csatlakozott hozzánk Kállay Rita is, hogy elmesélje, milyen tevékenységbe kezdett a SUHANJ!. Mivel a Napközinek ő a motorja, a részletekbe ő avat be.

Rita: Az eredeti cél az volt, hogy a hely adottságait kihasználva az Ukrajnából érkező fogyatékkal élő gyerekeknek biztosítsunk egy helyszínt, de természetesen a kezdetektől úgy képzeltük, hogy ép gyerekeket is szívesen látunk. Március közepe óta működik a napközi, ahol 10:00-15:00 óra között vigyázunk a gyerekekre. Azt gondoltuk, így tudunk a leghatékonyabb módon segíteni, hiszen a szülők egyszerűbben tudják intézni az ügyeiket, a gyerekeknek pedig talán jobb, ha hasonló korú, velük egy nyelvet beszélő társaikkal töltik a napokat. Egyelőre inkább ép gyerekek jönnek, viszont már több szülő is megkeresett bennünket, akinek valamilyen fejlesztésre szoruló vagy fogyatékkal élő gyereke van. Ők egyelőre nem kifejezetten a napközi, hanem a fejlesztő foglalkozások iránt érdeklődtek. Sőt, az egyik autizmussal élő kisfiú már el is kezdett foglalkozásokra járni egy kolléganőnkhöz.

A gyakorlatban hogy képzeljük el a Napközit?

Rita: Ahogy az Alapítvány működésében is nagy hangsúlyt fektetünk az önkéntes munkára, úgy a gyerekekre is önkéntesek vigyáznak. Rengeteg játékfelajánlást kaptunk, illetve az ételt is felajánlásból biztosítjuk. A legtöbb segítő nem beszéli a gyerekek anyanyelvét, de a nyelvi akadályok leküzdése érdekében már állandó munkatársként dolgozik velünk egy oroszul és ukránul is beszélő kárpátaljai hölgy.

Zoltán: Továbbra is várjuk az önkéntesek jelentkezését, ha kedvet kaptatok, ezen az emailcímen vehetitek fel velünk a kapcsolatot!

Fotók: Suhanj Alapítvány/Fenyvesi Zoltán