„Az önkéntes munka a világ legigazságosabb dolga: annyit vehetsz ki belőle, amennyit beleteszel”

Nemrég beszélgettem egy, a húszas évei elejét taposó, gyakran önkénteskedő fiúval. Ő mondta nekem, hogy „Az önkénteskedés az egyik legjobb dolog, ami az ember szabadidejével történhet”. Szívemhez nőtt ez a mondat, pláne, miután megismertem a srác történetét. Ő maga 17 évesen kóstolt bele az önkénteskedésbe, már egészen fiatalon megismerve ezáltal egy komplex szervezetet, és a munkával járó felelősségvállalást és állhatatosságot. Bámulatos volt hallgatnom, milyen elragadtatással mesélt a feladatokról, és arról, miért éri meg számára a szabadidejét a tágabb közösség jólléte miatt feláldozni. Inspiráló volt.

Máshonnan érkezünk, másmilyenek vagyunk, és nem is érdemes hasonlítgatni, ki mikor kezd vagy nem kezd önkénteskedni. Külön világ ez, amit nehéz megérteni addig, amíg csak kívülről szemléljük. Én magam 23 évesen hallottam először arról, hogy önkénteskedni jó dolog. Ekkoriban az alkalmi vagy épp állandó jelleggel önkénteskedő szakkollégista társaim szinte kivétel nélkül napjában mesélték pozitív élményeiket. Ők keltették fel először a kedvemet, hogy önkénteskedjek.

Aztán az évek persze jöttek és ugyanúgy mentek, én pedig nem léptem semerre. Aztán 2019-ben egy nap szembejött velem a Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát szervezetének felhívása: önkéntes szövegírókat keresnek. Ekkor már nem hagytam annyiban a dolgot, ha jól emlékszem, egy pillanatot sem hezitáltam a jelentkezéssel, csatlakoztam a csapathoz, amit mai napig erősítek.

Az elmúlt két év alatt, amióta a mindennapjaim önkénteskedéssel (is) telnek, temérdek dolgot tanultam. Ismereteket szereztem nemcsak egy szervezet működéséről, a menhelyi kutyusok és cicák mentésének mikéntjéről vagy az állatok örökbefogadásának rendszeréről, de sokkal több mindenről is.

Mert rengeteget tanultam önmagamról. 

Kiismertem például, hogy milyen témák élveznek számomra prioritást, és hogy mi az, ami mellé teljes vállszélességgel be tudok állni. A szívügyemet is itt találtam meg. Lelkesen dolgoztam, akkor is, ha tudtam, hogy sosem kapok ezért pénzt: dolgoztam, mert dolgozni akartam ezért, mert fontos nekem. És ez a megélés már gazdagított. Inspiráló látni, hogy tucatnyi ember ugyanígy működik körülöttem, mind egyet szeretnénk. A szervezetünk ezáltal olyan, akárcsak egy folyton nyüzsgő méhkas, mindenki azt teszi bele a közös munkába, amihez a legjobban ért. Van, aki koordinál, van, aki ideiglenes befogadóként fogadja a mentvényeket, vannak, akik a szövegeket írják, míg mások fotóznak és grafikai tudásukkal járulnak hozzá a sikerhez, megint mások a szervezeten belüli komfortért vagy épp a vezetéséért, stratégiai tervezésért felelnek.

Velük, általuk rengeteg területen fejlődtem, intra- és interperszonális téren egyaránt. Sokat javult a kommunikációs képességem, még többet a szociális érzékenységem, de egészen gyakorlati képességeket is szereztem. Tanultam például valamicskét arról, hogyan osszam be a szabadidőmet, hogy mindenre jusson belőle. És persze

azt is megtanultam, miért és hogyan kell vagy éppen nem kell felelősséget vállalnom – ez is egy nagy érv lehet az önkénteskedés mellett.

És folyamatosan azt tapasztalom, hogy az itt tanultakat, az itt megélt élményeket egytől-egyig visszaforgatom a mindennapjaimba – ezért is nem lemondás részemről az ingyen munka. Példának okáért, mióta önkénteskedem, nem volt még olyan állásinterjúm, ahol ne emelték volna ki, mekkora pluszpontnak számít jelentkezési lapomon az önkéntes tevékenység.

A megállás nélkül működő és mindig változó közösségünk és vele az önkéntes munkánk pedig minden túlzás nélkül a világ legigazságosabb dolga: hiszen mindannyiunk annyit veszi ki, pontosan annyit kap belőle vissza, amennyit beletesz. Akárcsak a tökéletesen megírt mesékben.