A legjobb barátok voltunk, de ma már nem is köszön – pszichológust kérdeztünk a barátságok megszakadásáról

A barátaink a legfőbb bizalmasaink a családtagjaink mellett – vagy sokszor helyett. Számos olyan probléma, élethelyzet és abból fakadó örömteli vagy rossz pillanat van, amit azokkal tudunk a legjobban megosztani, akik hasonló szituációban élnek. Ez az előnye, de a hátulütője is a barátságoknak: egy-egy élethelyzet megváltozásával sokszor a barátok is elmaradnak. Az, aki az iskolában jó barát volt, nem biztos, hogy a felnőttkorban, a munka és a kisgyerekes családi élet mindennapjaiban is osztozni tud velünk. Arról pedig, akivel együtt tologattuk a babakocsit, kiderülhet később, hogy semmi közös témánk nincs. Persze, néha beszélünk, de sokszor az is elmarad örökre.

Számomra is dickensien felsejlenek olykor a „régi barátságok szellemei”.

Volt egy legjobb barátnőm az egyetemen, akivel mintha testvérek lettünk volna, azonban a kötelék csúnyán szakadt szét néhány évre rá, és soha többet nem beszéltünk – ezért is tudott az a seb olyan lassan gyógyulni, és még évekkel utána is sokat gondolkoztam azon, lehetett-e volna másképp. Egy másikkal pedig csendben koptunk ki egymás mellől, nem volt konkrét kenyértörés, csak egyre kevesebbet kerestük a másik társaságát, és egy idő után azt vettem észre, hogy már két éve nem tudok róla semmit. Sorsszerű persze, hogy nem mindenkit viszünk magunkkal, akit egyszer megszerettünk, igaz ez szerelmekre és barátokra is. Patányi Anikó pszichológussal vitattuk meg a témát.

Jót tesz

Egy ausztrál kutatás szerint azok az emberek számolnak be a legnagyobb elégedettségről, akiknek legalább három-négy közeli bizalmasuk van. A szakember is alátámasztja ezt: „önmagában hozzájárul a hosszabb távú egészségünkhöz, jólétünkhöz az, ha van valakink, aki nem partner vagy családtag. Egy barátságból nagyon sok boldogságot, önbizalmat tudunk meríteni.”

Szomorú tény egyébként ehhez képest az, amire a Társadalomtudományi Kutatóközpont 2017-es felmérése rámutatott: eszerint

minden negyedik magyar felnőttek nincs egyetlen barátja sem.

Pedig igényünk rendre van erre a típusú kapcsolatra: kisgyerekkorban a fizikai közelség a legnagyobb befolyásoló tényező, vagyis az már a barátunknak számít, akivel az óvodában együtt játszunk. Majd később, kiskamasz korban emellé érkezik az igény, hogy az érzéseinket, gondolatainkat meg tudjuk osztani vele.

„Az általános iskolás azt tekinti barátnak, aki egyrészt fizikailag mellette van, de hasonlóan gondolkodik és elmondhatja neki, milyen érzései vannak” – mondja a szakértő. Serdülőként aztán egyre nagyobb szerepet kap a szabadság, sokkal több, a szülők által nem behatárolt önálló program, így az érdeklődési köreink alapján fogjuk keresni és megtalálni a barátainkat. „Az eriksoni fejlődéselmélet szerint a serdülőkor az, amelyben ezek a szociális kapcsolatok leginkább központi témái az életünknek, ekkor van leginkább szükségünk rájuk a megfelelő fejlődéshez”.

Nincs ott, de mégis ott van

„A felnőttkor kifejezetten izgalmas barátságok tekintetében, mert már sokkal kevésbé van szükségünk face-to-face kontaktusra ahhoz, hogy valakire azt mondjuk: ő a barátom” – meséli. Példaként megemlített egy korábbi kutatást, amelynek idején még nem a közösségi média segítségével, hanem a klasszikus levelezéssel, telefonálással folyt a kapcsolattartás, és mégis sokan válaszolták, barátnak tartják, akivel ugyan évente csak egyszer találkoznak, de a fenti módokon értesülnek a másik életéről.

A pszichológus szerint fontos az is, hogy felnőttkorra kialakulnak a különböző, komplex szükségleteink, és jó esetben már nem várjuk azt, hogy ezeket egy ember elégítse ki. Jól megférnek egymás mellett az életterületek, és ezekhez „keresünk” bizalmasokat, támaszokat. „Például van, akivel futni járok, mással pedig a munkahelyen beszélgetünk a főnökről, és lehet egy barátom, aki lelki támaszt nyújt nekem”. Ezeket a teljesen más jellegű kapcsolatokat viszont ugyanolyan fontosnak tartjuk, és

nem lehet rangsorolni őket, vagy megmondani, kinek hány barátra van szüksége a boldogsághoz,

mert az ember erre vonatkozó igényei nagyon egyediek.

Patányi Anikó szerint ritkaságszámba megy, ha valaki már húsz-harminc éve ugyanolyan „státuszban” van az életünkben, hiszen az ilyenfajta kapcsolat motivációját sok tényező határozza meg. „Ilyen esetben a szerencsén is múlik, hogy akivel gyerekként játszom, majd  ugyanúgy fog velem együtt fejlődni, egyszerre születnek gyerekeink és esetleg még fizikailag is olyan környezetbe kerülünk, hogy végigkísérjük egymást az életünk során”.

Ha valami eltörik

De mi van, ha nem együtt megyünk tovább? Felnőttkorban több okból is felbomolhat egy korábbi, szoros kötelék. Ilyen lehet a fizikai távolság (költözés), vagy megjelennek új barátok, akik átveszik az előző helyét, és van olyan is, hogy elkezdünk ellenszenvet érezni a másikkal szemben. „Vagy én, vagy ő fejlődik, változik, és már nem érzem, hogy kompatibilisek lennénk. Az is megeshet, hogy az egyikünk partnere lép valamilyen módon közbe” – meséli a szakértő.

Barátok jönnek – és mennek is, de némelyiküktől való elköszönés majdnem ugyanannyira tud fájni, mint egy párkapcsolati szakítás: szükség van-e arra, hogy egy barátságnak ceremonikusan véget vessünk? Hiszen a szerelmi kapcsolatokban általában ezt tesszük, miért nem jellemző ez más esetekben?

„Egy klasszikus monogám párkapcsolatban megjelennek a belénk ivódott társadalmi normák azzal kapcsolatban, hogy mi fér bele és mi nem. Ezenkívül ott van az intézményi háttér is, akár a bejegyzett élettársi kapcsolatra, akár házasságra gondolunk. Feketén-fehéren le vannak írva a keretek, míg egy barátságnál nincs ilyen, mivel ezek nem exkluzív kapcsolatok. Ugyanis az embernek több barátja is van, míg párja szerencsés esetben egyszerre csak egy. Így a lezárásnak sincsenek keretei, szokásrendszere.”

Ha lezárásról van szó, gyakrabban történik ez passzívan, ez az a helyzet, amikor elhalványodnak a kapcsolatok. „Nincs kimondva, hogy már ne lehetnénk ott egymásnak, de egyre kevésbé veszünk részt egymás életében. Itt jellemzően nincsenek jelen negatív érzések, könnyen megvan a lehetőség arra, hogy folytassuk is ezt a kapcsolatot. Kicsit inkább olyan,

mintha lefagyasztottuk volna, de a megváltozott életkörülmények miatt később fel tudjuk melegíteni.”

A gyerekkori barátságok esetében a szakértő szerint erős értékrendi változásnak kell történnie ahhoz, hogy megtörjön a kapcsolat. „Egy ennyire hosszan tartó kapcsolatban valakinek valami nagyon nagyot kell hibázni, hiszen a húsz-harminc éves barátságoknál önmagában az, hogy messze élünk vagy esetleg valakinek a partnere bele akar szólni abba, mennyi időt töltünk együtt, netán vannak másik barátaink, ezek a körülmények nem tudják a stabil kapcsolatot megingatni.

Az úgynevezett aktív barátságlezárásra inkább akkor kerül sor, amikor egy konfliktus eszkalálódik. Akkor fektetünk energiát az elválásba, annak kimondásába, hogy ennek vége, ha valamit szeretnénk kifejezni vele. „Ilyenkor általában nincs is lehetőség később folytatásra. A felekben csalódottság, düh, harag marad a másikkal szemben, hiszen érzelmileg sokkal erősebb a felbomlás.”

Bármelyikről is legyen szó – csendes eltávolodásról vagy hangos szakításról –, érdemes arra emlékezni, amit a másik adott hozzá az életünkhöz abban az időszakban, amíg a barátunknak tekintettük.