„248 óra a romok alatt: értjük ezt?” – Beszámolónk Törökországból

Eddig az 1999-es isztambuli földrengés volt A Földrengés a török közbeszédben. Itt mindenki emlékszik a huszonnégy évvel ezelőtti katasztrófára, mert az nagyon sok emberéletet követelt – mintegy 20 ezren lelték akkor halálukat a földmozgás miatt. Azóta is voltak kisebb-nagyobb rengések, de egy sem írta át a közbeszéd szóhasználatát. 2023. februárjától kezdve viszont a február 6-i földrengés az, amiről hosszú évtizedekig beszélni fogunk, amit A Földrengésként emlegetünk majd.

Minden képzeletet felülmúl a katasztrófa sújtotta terület mérete: nagyobb mint Magyarország és több mint 13 millió ember lakik az ország érintett részén.

A rengés nyomán megnyílt föld, a sok-sok kilométer hosszú, iszonyatos sebhelyek és a pusztulás képe ijesztő, iszonytató.

Nálunk még a napokban is sor állt a török vöröskereszt véradó helyénél, és számtalan nagy webáruház teszi lehetővé, hogy valamilyen módon adományozni lehessen a földrengésben károsultaknak. Akár úgy is, hogy előre kilistázott termékek közül válogatunk, olyanok közül, amelyekre ott most biztosan szükség van. Sátor, izolációs fólia, élelmiszercsomag, tisztasági csomag, ruházat – mindenki a saját anyagi lehetőségei szerint vásárolhat belőlük. A fizetést követően ezúttal nem házhoz jön a csomag, hanem közvetlenül az érintett területre szállítják azt. Vagy bemehetünk a postára is, és közvetlenül adhatunk fel pénzt az erre a célra létrehozott alapba, amelyet az országos katasztrófavédelmi hatóság fog továbbítani. Ez csak két példa, amit személyesen megismertem, de számtalan más formában is tudunk segíteni – amit persze nem csak Törökországból lehet.

Magyarországról is segíthetsz! A Magyar Vöröskereszt, az Unicef, az Ökumenikus segélyszervezet,  a Katolikus Karitász, a Magyar Református Szeretetszolgálat és sok más szervezet is indított már gyűjtéseket.

Az otthontalanná vált emberek fedél nélkül, az utcákon, tűz mellett melegedve, vagy a felállított sátrakba, dzsámikba, iskolai épületekbe préselődve tengetik napjaikat. Hideg van, bizonyos helyeken havazik és éjszakánként fagypont alatti a hőmérséklet. Az otthon nélkül maradottak elhelyezését már szervezik az ország különböző pontjain, és a rokonok is magukkal visznek, akit csak tudnak.

Sokuknak annyi az összes vagyona, amit magukon viselnek.

Tíz nap után is emeltek ki túlélőt Kahramanmaraşban, a tizenhét éves lány 248 órát töltött a romok alatt. Belegondolni is döbbenetes, milyen érzések lehetett abban a fiatal nőben. Hivatalosan még nem is nagykorú, de már olyan traumát szenvedett, amelynek részleteit elképzelni is nehéz.

Az elmúlt időszakban mégis minden ilyen hír örömtelinek számított: felemelő volt, ahogy láttuk a kiképzett kutyákat életet menteni. A megszokott cukikutyás képek átértelmeződtek a közösségi médiában és a fejekben is, az őrület hőseként ünnepeltük az ebeket. Valóságos Twitter-áradat indult meg, amikor Proteo, a mexikói kutatócsapat kutyája mentés közben hunyt el – hunyt el, nem is tudnám másképp leírni, olyan sok reményünk van ezekben az állatokban. Összesen mintegy négyszáz mentőkutya segítette a munkát, köztük volt helyi, de sok külföldről érkezett eb is. És úgy tudom,

a helyi sintértelepen kutyakiképzők vadásszák az alkalmas állatokat, hogy egy gyors tréning után ők is terepre mehessenek.

De hiába örülünk meg az újabb és újabb csodás előkerüléseknek, tudjuk: semmi sem lesz már ugyanolyan.

Tegnap este bulgursalátát készítettem vacsorára, és mivel bőséges adag lett, megpakoltam a szomszédasszonytól előző nap kapott süteményes tányért, hogy viszonozzam a gesztust, adjak én is a nálunk készült ételből. Magától értetődőek voltak a mozdulatok, ahogy levittem a vacsorát, ahogy ő azt illedelmesen megköszönte, mosolyogtunk egymásra az ajtóban toporogva, majd további szép estét kívánva elköszöntem. Minden olyan normális volt: megszokott, hétköznapi. A lépcsőn felfelé ballagva, amikor némán konstatáltam, hogy megint fel kellene sepregetnem a folyosón, mégis egy csapásra megváltozott az este. Ismét belém hasított: nekem van hol felsepregetnem, nekem van egy ép bejárati ajtóm, ami mögött az otthon, a szeretteim várnak. Élek. 

Letargiában értem el az ajtóig, és nem számított többé, hogy milyen állapotban van a lépcsőház, csak a gyerekem akartam megölelni. Közben azért ostoroztam magam, mert egy órával ezelőtt még az agyamra ment éppen ő. Szégyelltem, de leginkább nem értettem, hogyan fordulhatott meg bennem negatív érzés éppen vele kapcsolatban, mikor tudom: kint gyerekek ezrei estek áldozatul a katasztrófának, és még többen maradtak félárván, árván.

Egyébként elképesztő módon megemelkedett az örökbefogadási hajlandóság országszerte, több százezer jelentkezésről beszélnek a hatóságok. Ezek között nagyon sok a külföldi örökbefogadó is. Érdekes módon sokan 

a romok alól kimentett kisbabákon szerettek volna segíteni, akiknek a képe bejárta a sajtót.

A mélypontok már ritkulnak ugyan, de még mindig jönnek – így telnek a napjaink. Nemrég annak voltam közvetlen szemtanúja, hogy valaki elvágta a kezét. „Nézd, hogy jajgatok egy ilyen semmiség miatt, mit élhettek át azok az emberek?” – ennyit tudott csak mondani. 

Nehéz ép elméjűnek maradni még így is, hogy viszonylagos távolságból szemléljük a történéseket. De még nehezebb feldolgozni azt a tényt, hogy ez egy ilyen hely. Hogy bármikor, szinte bárhol megtörténhet a baj ebben az országban.

Egyébként, hogy is szoktuk mondani? A tégla is bármikor a fejünkre eshet…

A szerző korábbi beszámolója a tragédiáról ITT OLVASHATÓ.

Fotó: Gargarapalvin/Wikipédia Commons