„A sokk helyét lassan a düh és a gyász veszi át” – Törökországban élő szerzőnk a földrengésről

Február 6. hajnalán két nagyobb földrengés rázta meg Törökország délkeleti vidékét, az első 7,8-as, a második 7,6-os erősségű volt. Az elsőt az elmúlt 83 év legerősebb törökországi földrengéseként jegyezték fel, mintegy tíz városban több ezer épületet tett a földdel egyenlővé. Szakemberek szerint világszerte is ez volt egyik legnagyobb erősségű, szárazföldön kipattant földrengés, amióta mérőeszközök állnak a rendelkezésünkre.

A híradások sokkoló képeket sugároznak, s bár nekünk nem élnek ezeken a területeken közvetlen ismerőseink, bőven vannak érintettek a barátaink családtagjai, szerettei között.

Nehéz nem arra gondolni, amikor este befekszünk a meleg ágyunkba, hogy odakint szokatlanul hideg van, tombolnak a mínuszok, éppen most, amikor néhány fokkal enyhébb idő is sokat segítene a keresőcsapatoknak, a túlélőknek.

Mi is megtesszük, ami tőlünk telhető, összeszedtük a már nem használt meleg ruhákat és eljuttattuk a katasztrófavédelem helyi állomására, hogy továbbítsák, ahová szükséges. Pénzt is adományoztunk az erre a célra létrehozott alapba, de ezen, illetve az imáinkon kívül nem tudunk többet tenni.

Valóban igaz az, hogy minél közelebb történik hozzánk bármilyen katasztrófa, annál inkább érintve érezzük magunkat. Ez most itt van, itt van mellettünk. Akkor borultunk ki családilag, amikor az összeomlott házon ülő apa képét láttuk, amint rezignált arccal a romok alatt rekedt, halott lánya kezét tartja. 

Én, aki Magyarországon nőttem fel, nem vagyok hozzászokva az ilyen jellegű eseményekhez.

Emlékszem az első törökországi földrengésre már itteni lakosként, 2011-ben, ami Van városát sújtotta. Akkoriban még közelebb éltünk a katasztrófa helyszínéhez, ami mintegy 600 életet követelt. Nem tudom azt a rémületet leírni, amit az első enyhébb földrengés átélésekor éreztem Isztambulban, pedig akkor alig mozdultak meg a tárgyak. 

Nyilván az ember nem rettegésben éli az életét, és idővel ezekhez az enyhébb rengésekhez hozzá lehet szokni. Vagy talán nem is hozzászokni, de kevésbé megijedni. Akárhogy is, Törökországban gyakoriak a földmozgások. Maga az ország az Anatóliai tektonikus lemezen helyezkedik el, amelyet mind az északról határoló Eurázsiai-lemez, mind a déli Afrikai-lemez, mind a keleti Arábiai-lemez aktív mozgása befolyásol. 

1900 óta, amióta a földrengések tudományos mérését végzik, az országot és környékét 226-szor rázta meg 6-os vagy annál erősebb földrengés. Ezek közül 85-ször regisztráltak 6,5-es vagy annál erősebb rengést, amelyekből mintegy húsz esemény követelt emberéleteket.

Én úgy érzem, hogy megszokás ide vagy oda, az emberek nincsenek kellőképpen felkészítve arra, mi a teendő egy-egy földrengés bekövetkeztekor. Mi újra és újra elővesszük a témát idehaza,

hogy a cseperedő lányunkban minél inkább rögzüljön, miképp kell cselekednünk, ha megtörténik.

A katasztrófavédelem honlapján számtalan ajánlást lehet olvasni arról, mit tegyünk egy jó túlélő táskába, amelyet ilyenkor az ember csak felkap és visz magával. Az már más kérdés, hány ilyen lehet összekészítve az otthonokban.

Az első napok sokkos állapotát szépen lassan a gyász és a düh veszi át. Kollektíven gyászoljuk azt, akiket elveszítettünk, és dühödten vonjuk kérdőre a döntéshozókat: vajon meg lehetett volna akadályozni ezt a mértékű pusztítást és pusztulást? Van énnekem túlélő táskám, de vajon mennyire földrengésbiztos az épület, amelyben élek? Vajon tényleg úgy történt a mentőmunkálatok szervezése, ahogyan kellett volna?

A leginkább talán az fáj, hogy ilyenkor kitágul a nézőpont, és ismét bebizonyosodik, valójában erőtlenek és tehetetlenek vagyunk.

Apró pici, védtelen pontok az univerzumban.

Aztán persze eljön majd az az idő is, amikor képesek leszünk kellő távolságból, kívülről szemlélni a történteket, és hagyjuk, hogy a sebek begyógyuljanak. Azt hiszem, hogy ebben a török emberek sorsba vetett hite nagyon sokat segít. Elfogadni a megváltoztathatatlant. Feldolgozni a megtörténteket. Most viszont még együtt fáj, együtt sírunk mindenkiért, aki ott pusztult, és ott vált otthontalanná. 

Nyitókép: Hilmi Hacaloğlu/Wikimedia