Sírva jöttem el a pillástól – a szépségiparban mást jelent az, hogy „természetes”?

Nem tudom pontosan felidézni, talán négy vagy öt évvel ezelőtt volt utoljára műszempillám. Pedig nem változott róla a véleményem: megfelelő ápolás mellett nagyon praktikus viseletnek tartottam, hiszen reggel, amikor kinyitottam a szemem, máris gyönyörű pillákkal pislogtam a tükörbe. Egy kevés pirosító, és már indultam is.

Régen volt, most újból kedvet kaptam hozzá. A pillásokat viszont már nemigen ismertem. Mindig ez van, ha sok év kimarad. Akinél utoljára voltam, már elköltözött. Abban viszont biztos voltam, hogy nem mindegy, kinek a kezei alá fekszik be az ember, így egymás után nézegettem a munkákról közzétett képeket, átfutottam a profilokat és a weboldalakat. Többen szimpatikusak voltak, de az idő szűkében azt választottam, amelyik közülük a legközelebb volt a munkahelyemhez és az otthonomhoz. A nyaralásra szerettem volna megcsináltatni a szempilláimat, hogy ott ezzel (se) kelljen bajlódni, több energiám maradjon a pihenésre és kikapcsolódásra.

Időpontot kértem. Nehezen ugyan, de be tudott szorítani: két nappal az indulás előtt reggel nyolcra mentem. Jó jelnek tartottam, hogy tele van a naptárja – ha sokan járnak, biztos jól dolgozik. Felkészülten érkeztem, elmondtam neki, hogy nem szeretnék semmi cicásat, sem mangásat vagy csillámpónisat, legyen egyszerű és MINÉL TERMÉSZETESEBB, többek között ezért is kértem, hogy legfeljebb 2D-s legyen.

Úgy tűnt, érti, mit szeretnék, így nyugodtan feküdtem fel a kozmetikai asztalra.

Megállapítottuk, hogy rövid, de sűrű szempilláim vannak, váltottunk még néhány szót, amíg kirakosgatta a kellékeket, majd elkezdte felpakolni a műszempillákat.

Telt-múlt az idő, elaludni nem tudtam, az agyam a napi teendőkön járt – akármennyire is készülök, utazás előtt mindig feltornyosulnak a tennivalók. Most is azon gondolkoztam, hogy a következő két napban még mi mindent kell elintéznem és megcsinálnom, hogy nyugodt szívvel hagyjam hátra a dolgos hétköznapokat.

Közben a pillaépítés eljutott arra a pontra, hogy már én is éreztem (és hallottam!), ahogy a hölgy végigfésülte az addig elkészült szempillákat – és baljós érzésem támadt. Nem ma kezdtem, tudom, milyen érzés, amikor végigfésüli a kész művét egy szakember, és ez nem olyan volt, mint amire emlékeztem. Összeszorult a gyomrom.

Vártam néhány másodpercet, az agyamban cikáztak a gondolatok, majd megszólaltam: valami olyasmit kérdeztem, hogy nehezebb-e ilyen TERMÉSZETES pillákat rakni (amilyet kértem), mint amikor valaki olyat kér, hogy nagy legyen és feltűnő? Válaszolt rá, hogy valójában nem, igazából akkor találja ki, hogy milyen is legyen az íve, meg a formája, amikor ragasztja a szálakat. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Egy fél mondattal még jeleztem, hogy miért is szeretem, ha természetesnek hat a műszempilla, majd megint hallgatásba burkolóztam.

Minden egyes fésülésnél rándult egyet a gyomrom,

ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, hol tartunk, tényleg olyan-e, mint amilyet szerettem volna?

Végül eljött a pillanat. Mosolyogva adta a kezembe a kistükröt, én meg majdnem felkiáltottam. Olyan hosszú és természetellenes pillákkal pislogtam, hogy nem akartam elhinni. Valószínűleg látta rajtam a tanácstalanságot (és meg is jegyeztem, hogy nem erre számítottam), mire azt felelte, hogy majd megszokom, hiszen olyan régen volt már pillám, azért lehet ennyire szokatlan. Nézegettem magam a tükörben, de nem értem rá, fizettem és elindultam a dolgomra.

Az összes gondolatom a szempillám körül forgott. Egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben. Délután értem haza. Végre nyugodt körülmények között is megvizsgálhattam a hölgy művét. A munkájával alapvetően nem is lett volna baj, bár több apró hibát azért felfedeztem benne. Viszont az, amit láttam, minden volt, csak nem természetes. Úgy döntöttem, mégis hagyok magamnak időt, hátha megszokom – ő is ezzel nyugtatgatott.

Másnap reggel sem tetszett jobban, de még napközben sem. Az járt a fejemben, hogy eddig bármikor eljöttem a pillástól, mindig sokkal jobban éreztem magam, mint előtte. Szebbnek, vonzóbbnak, magabiztosabbnak.

Most meg félve nézek az emberekre, szégyellem a szempillám – egyszerűen nem szeretem.

Aztán, bár le nem nyugodtam, máson kezdtem el pörögni: azon, hogy talán ennek a hölgynek ez lenne a természetes? Megszokta, hogy mindenki minél feltűnőbbet, hosszabbat és ívesebbet kér, és lehet, már nem látja a különbséget a természetes és a mű között? De hogyan bízhatná rá akkor jóérzéssel magát az ember, és különben is: ismeretlenként honnan kellene tudnom, hogy amikor természetes hatást kérek, az nála ezt jelenti?! Ráadásul többször ismételtem, hogy milyen végeredményt szeretnék, úgy tűnt, megértette.

Végülis, lehet, ez nem szakma, hanem ember kérdése: ismerek olyan kozmetikust, aki mindenkinek ugyanolyan sminket készít, csak a kék szeműeknek háromféle kék, a barna szeműeknek meg háromféle barna árnyalattal. És jártam már hasonlóan fodrásznál is – sokszor a mutatott kép ellenére sem azt a frizurát kapja az ember, mintha a fodrász már eleve más hajkoronát képzelt volna el, vagy egyszerűen nem tudja megcsinálni azt, amit a vendég kér. Ezt bevallani pedig nagy önkritikát jelentene, pedig az őszinteség ezeknél a szolgáltatásoknál különösen fontos, hiszen nemcsak egy órára, hanem hosszú napokra, hetekre vagy akár hónapokra is befolyásolják a kliens hétköznapjait. Vagy minden egyes alkalommal kérni kellene egy „próbát”, mint a menyasszonyoknak? El kellett volna mennem már a tavasszal egy „próbapillára”, hogy majd ha a szabadságra szeretnék műszempillákat, biztos jó legyen? Szerintem ez nonszensz – ha nem is megyek vissza reklamálni, több időpontot már biztos nem kérek ettől a hölgytől. S vajon mit szólnak mindehhez a valóban profi szakemberek?

Én mindenesetre elmondhatatlanul csalódott vagyok. A párom még nem látta – éppen elutazott, majd a nyaralás első napján találkozunk. Tanácstalan vagyok, hogy megmutassam-e neki, vagy szedjem le még előtte, mintha mi sem történt volna? Mindenesetre bekészítettem az olívaolajat és a legolajosabb sminklemosót, amit csak találtam otthon a fürdőszobaszekrénybe. Még van néhány órám, hogy eldöntsem, mi legyen a pilláim sorsa.