„Ejnye, ennek a lánynak annyira eláll a füle, sosem fogja az apja férjhez adni, meg kell operálni”

Szép

„Ejnye, ennek a lánynak annyira eláll a füle, sosem fogja az apja férjhez adni, meg kell operálni”

Én még emlékszem rá, mert jó emlékezni, hogy hétfőn délutánonként ott ültek a dédnagyanyám meg a nénik a kerek asztal körül, amin csipketerítő volt, és míves szép csészék. Ha öreg néni leszek, én is így fogok üldögélni a barátnőimmel, és nekem is csipke kézelő és csipkegallér lesz a ruhámon.

Csak lóbáltam a lábamat a díványról, mert nem ért le a földig. Hallgattam, amit beszélgettek, és csudajó volt. Apró süteményeket majszoltak lassan – mindig a könyvszekrényben volt a sütemény. Amikor ebéd után lepihent a dédi meg a papa, akkor beosontunk öcsémmel és csentünk el sütit: a könyvszekrény ajtajából az üveget elvitte a háború, függöny volt helyette, jól kifeszítve dróttal, nem is látszott, hogy pótlás volna, olyan volt, mintha oda szabták volna. A kezünk kicsi volt, el tudta kicsit feszegetni a függönyt, és a jutalom nem maradt el, mindig ott volt a sütis tál. 

Nagyon nehéz volt kivenni az almás pitét, de a női szeszély, az még nehezebb volt, a habsapka rendszerint rá akart kenődni a függönyre. Nekem kellett kilopni a sütit, mert az öcsém nem érte fel a polcot, de mindketten a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy felébredjen a papa a zajra. Aztán mégis, a papa horkantott, egyik szeme kinyílt, nekem megállt a kezem, „jaj, mi lesz most”? Ő intett, neki is vigyünk egyet. Mert a szekrényből a sütit nem szabad, még neki se.

De mikor ott voltak a barátnők, ott volt az asztalon a sütemény, egészen apró kis szeletekre vágva, mintha a babakonyhában lennének. Sok évtizednek kellett eltenni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen nagyszerű volt ez, a kevés sütit úgy tálalni, hogy soknak tűnjék, hogy mindenkinek jusson belőle. Nem irigysüti volt ez, hanem a nehéz idők női bölcsessége. Nekem is jutott mindig egy szelet, szépen kellett enni, azt meg csak elképzeltem, hogy milyen finom lehet az a kávé, amit szürcsöltek a pici, virágos csészékből. Szép cukortartó volt az asztal közepén, porcelán rózsával lehetett levenni a tetejét, kockacukor volt benne, de azt sose nyitották ki, a nénik mind keserűen szerették a kávét. Azért a porcelánt minden alkalommal elővette a nagymamám.

 Fotó: Halmos Monika

„Hogy megnőtt ez a lány” – mondták, és kiállítottak a szoba közepére. „Igen, mennyit nőtt, és milyen szép a haja” – jött a felelet. Én csak álldogáltam szégyenlősen, mert a szoknyámat a nyáron kinőttem és alig takarta el a bugyimat, a hajam pedig kényelmetlen volt, szorosan két copfba fonta a dédnagyanyám már délelőtt, és lelkemre kötötte, hogy ne kócoljam össze, és szép tiszta legyek, amikor jönnek a barátnők. Nézegettek, és nem tudtam, ilyenkor mit kellene csinálnom, mert minden hónapban megnéztek egyszer, amikor itt gyűltek össze hétfő délután.

„Gyere ide, csillagom” – mondta Mici néni, és levette a cukortartó rózsafedelét, kivett egy kockacukrot, belemártotta a kávéba, és nyújtotta nekem. Öreg, ráncos keze volt és harsogó pirosra lakkozott körömmel, azzal fogta a barnára vált kockacukrot. Remegve nyúltam érte, mert nekünk kockacukrot, azt sohase, és otthon a cukortartón volt is egy zár, amibe egykor kulcsot lehetett dugni, és sokszor nézegettem, vajon, ha bezárták a cukortartót, hová tehetik el a kulcsot, és vajon ki őrizheti, ha bezárták. A cukor édes volt, és a kávéval fenséges, csak tartogattam a számban, hogy minél tovább tartson. Meg kell köszönni, gondoltam, de nem tudtam kinyitni a számat, mert benne volt az olvadó édes gyönyörűség.

„Jöjj közelebb” – szólt közben Csöpi néni. Hozzáléptem, ő megfogta a szőke varkorcsomat, fölemelte, és így folytatta:  „ejnye, hát ennek a lánynak annyira eláll a füle, ezt sosem fogja az apja férjhez adni, ezt meg kell operálni”.

Eztán el is fordult tőlem, a többieknek harsogta, hogy van bizony, ott nem messze tőle a Tódor, a Várhegy oldalában, egy nagyon pompás orvos, magánrendelője van, úgy bizony, és az ilyen rendellenes füleket is operálja, csak kivágnak egy darab bőrt a füle mögül, és odahúzzák a fejéhez. Persze,

néhány hónapra rá kell tenni egy szorítókötést, de mire iskolába megy, addigra már úgy fog kinézni, ahogyan kell.

A nénik szorgosan bólogattak, nagyszerű, igen, ők is hallottak már erről a Tódorról, fess ember, jó a szikéjének is a híre.

A cukor közben elolvadt, szép csöndben lecsordogált a torkomon, nem maradt belőle csak a kávé keserűsége, meghajoltam, sarkon fordultam és kiszaladtam a szobából, ki a kertbe, felmásztam az almafára, pedig szép ruhában nem volt szabad. Ültem a kedvenc ágamon, néztem, hogy pirosodnak az almák, mert itt a nyár vége, és jövőre iskolába megyek, és addig hányszor jönnek még a nénik, mert minden hónapban egyszer. És ha jönnek, akkor nekem el kell bújnom, mert ha itt talál a Somogyi Csöpi néni, el fog vinni a Tódorhoz, és levágatja a fülemet, vagy csak a bőrt mögötte, és simogattam a fülemet a copfom alatt, mert eddig azt hittem, hogy nekem jó fülem van, de talán ezért fonják be mindig úgy a hajamat, hogy ne lásson, hogy annyira eláll, hogy nem tudnak majd férjhez adni.

A nyitókép illusztráció. Forrása: Fortepan

 
X
Már követem az oldalt