„Ejnye, ennek a lánynak annyira eláll a füle, sosem fogja az apja férjhez adni, meg kell operálni”

Szép

„Ejnye, ennek a lánynak annyira eláll a füle, sosem fogja az apja férjhez adni, meg kell operálni”

Én még emlékszem rá, mert jó emlékezni, hogy hétfőn délutánonként ott ültek a dédnagyanyám meg a nénik a kerek asztal körül, amin csipketerítő volt, és míves szép csészék. Ha öreg néni leszek, én is így fogok üldögélni a barátnőimmel, és nekem is csipke kézelő és csipkegallér lesz a ruhámon.

Csak lóbáltam a lábamat a díványról, mert nem ért le a földig. Hallgattam, amit beszélgettek, és csudajó volt. Apró süteményeket majszoltak lassan – mindig a könyvszekrényben volt a sütemény. Amikor ebéd után lepihent a dédi meg a papa, akkor beosontunk öcsémmel és csentünk el sütit: a könyvszekrény ajtajából az üveget elvitte a háború, függöny volt helyette, jól kifeszítve dróttal, nem is látszott, hogy pótlás volna, olyan volt, mintha oda szabták volna. A kezünk kicsi volt, el tudta kicsit feszegetni a függönyt, és a jutalom nem maradt el, mindig ott volt a sütis tál. 

Nagyon nehéz volt kivenni az almás pitét, de a női szeszély, az még nehezebb volt, a habsapka rendszerint rá akart kenődni a függönyre. Nekem kellett kilopni a sütit, mert az öcsém nem érte fel a polcot, de mindketten a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy felébredjen a papa a zajra. Aztán mégis, a papa horkantott, egyik szeme kinyílt, nekem megállt a kezem, „jaj, mi lesz most”? Ő intett, neki is vigyünk egyet. Mert a szekrényből a sütit nem szabad, még neki se.

De mikor ott voltak a barátnők, ott volt az asztalon a sütemény, egészen apró kis szeletekre vágva, mintha a babakonyhában lennének. Sok évtizednek kellett eltenni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen nagyszerű volt ez, a kevés sütit úgy tálalni, hogy soknak tűnjék, hogy mindenkinek jusson belőle. Nem irigysüti volt ez, hanem a nehéz idők női bölcsessége. Nekem is jutott mindig egy szelet, szépen kellett enni, azt meg csak elképzeltem, hogy milyen finom lehet az a kávé, amit szürcsöltek a pici, virágos csészékből. Szép cukortartó volt az asztal közepén, porcelán rózsával lehetett levenni a tetejét, kockacukor volt benne, de azt sose nyitották ki, a nénik mind keserűen szerették a kávét. Azért a porcelánt minden alkalommal elővette a nagymamám.

 Fotó: Halmos Monika

„Hogy megnőtt ez a lány” – mondták, és kiállítottak a szoba közepére. „Igen, mennyit nőtt, és milyen szép a haja” – jött a felelet. Én csak álldogáltam szégyenlősen, mert a szoknyámat a nyáron kinőttem és alig takarta el a bugyimat, a hajam pedig kényelmetlen volt, szorosan két copfba fonta a dédnagyanyám már délelőtt, és lelkemre kötötte, hogy ne kócoljam össze, és szép tiszta legyek, amikor jönnek a barátnők. Nézegettek, és nem tudtam, ilyenkor mit kellene csinálnom, mert minden hónapban megnéztek egyszer, amikor itt gyűltek össze hétfő délután.

„Gyere ide, csillagom” – mondta Mici néni, és levette a cukortartó rózsafedelét, kivett egy kockacukrot, belemártotta a kávéba, és nyújtotta nekem. Öreg, ráncos keze volt és harsogó pirosra lakkozott körömmel, azzal fogta a barnára vált kockacukrot. Remegve nyúltam érte, mert nekünk kockacukrot, azt sohase, és otthon a cukortartón volt is egy zár, amibe egykor kulcsot lehetett dugni, és sokszor nézegettem, vajon, ha bezárták a cukortartót, hová tehetik el a kulcsot, és vajon ki őrizheti, ha bezárták. A cukor édes volt, és a kávéval fenséges, csak tartogattam a számban, hogy minél tovább tartson. Meg kell köszönni, gondoltam, de nem tudtam kinyitni a számat, mert benne volt az olvadó édes gyönyörűség.

„Jöjj közelebb” – szólt közben Csöpi néni. Hozzáléptem, ő megfogta a szőke varkorcsomat, fölemelte, és így folytatta:  „ejnye, hát ennek a lánynak annyira eláll a füle, ezt sosem fogja az apja férjhez adni, ezt meg kell operálni”.

Eztán el is fordult tőlem, a többieknek harsogta, hogy van bizony, ott nem messze tőle a Tódor, a Várhegy oldalában, egy nagyon pompás orvos, magánrendelője van, úgy bizony, és az ilyen rendellenes füleket is operálja, csak kivágnak egy darab bőrt a füle mögül, és odahúzzák a fejéhez. Persze,

néhány hónapra rá kell tenni egy szorítókötést, de mire iskolába megy, addigra már úgy fog kinézni, ahogyan kell.

A nénik szorgosan bólogattak, nagyszerű, igen, ők is hallottak már erről a Tódorról, fess ember, jó a szikéjének is a híre.

A cukor közben elolvadt, szép csöndben lecsordogált a torkomon, nem maradt belőle csak a kávé keserűsége, meghajoltam, sarkon fordultam és kiszaladtam a szobából, ki a kertbe, felmásztam az almafára, pedig szép ruhában nem volt szabad. Ültem a kedvenc ágamon, néztem, hogy pirosodnak az almák, mert itt a nyár vége, és jövőre iskolába megyek, és addig hányszor jönnek még a nénik, mert minden hónapban egyszer. És ha jönnek, akkor nekem el kell bújnom, mert ha itt talál a Somogyi Csöpi néni, el fog vinni a Tódorhoz, és levágatja a fülemet, vagy csak a bőrt mögötte, és simogattam a fülemet a copfom alatt, mert eddig azt hittem, hogy nekem jó fülem van, de talán ezért fonják be mindig úgy a hajamat, hogy ne lásson, hogy annyira eláll, hogy nem tudnak majd férjhez adni.

A nyitókép illusztráció. Forrása: Fortepan

Ajánljuk még:

„Monspart Sarolta a szívemben még mindig fogja a kezem” – beszélgetés a Cor-Way módszer alapítójával
„Játékosság és sokszor a szarkasztikus humor kell ahhoz, hogy az életet bírjuk és elbírjuk” – vallja Molnár Renáta, egy különleges, komplex egészségfejlesztő program alapítója. Már gyerekként indíttatást kapott, hogy tegyen mások egészségéért, egész életében eszerint járt el, mégis csak fia súlyos műtétje és saját balesete után talált rá igazi útjára, a Cor-Way-re. Elmesélte, hogyan.