Karácsonykor a kislányok szeme csillogjon, ne a szemhéjuk – smink nélkül is szépek, nem?

Tiszta erőből vallom, hogy a gyerekek és mi, felnőttek is smink nélkül is szépek vagyunk, valójában a világon semmi szükség arcunk, bőrünk takargatására, vagy festésére. Mégis nekem is vannak gyerekkori sminkélményeim, felnőttként is használok sminket (rúzst, szemceruzát és szempillaspirált) így tudom, milyen nehéz meghúzni a gyerekeknél az egészséges határokat és hitelesen képviselni a természetességet.

Gyerekként a rúzst próbáltam ki először, valamikor kisiskolás koromban. Egy távoli rokontól kaptam egy „minirúzst”, ma már tudom, hogy egy termékminta volt, de akkor ész nélkül örültem a barnásvörös – visszatekintve igazán rút – árnyalatú aprócska rúzsnak. Amikor jó vastagon a számra kentem, úgy hittem, én vagyok a legszebb ember a világon. Pipiskedtem a tükör előtt, amíg észre nem vették.

Nem volt ez játék egy kicsit sem, tényleg szebb akartam lenni és szebbnek is hittem magam. Családjából kiszakadt gyerekként mélységes önértékelési válsággal küzdöttem, a külcsín felturbózása egy olyan eszköz volt, amibe szívesen kapaszkodtam volna. Természetesen leparancsolták rólam a nevetséges mázolást, alapos fejmosást kaptam és kioktatást –

bár azt nem kérdezte meg tőlem senki, miért is kellene magam szebbnek látnom, mint amilyen vagyok.

A rúzst mélységes bánatomra elkobozták.

Mivel meglehetősen durva volt a nevelőszülők reakciója, attól kezdve csak titokban és nagyon óvatosan közelítettem a kérdéshez – néha elcsentem a nevelőanyám rúzsát (ő mást nem is használt), és kamaszkoromban sem vadultam meg – nemcsak azért nem, mert nem volt pénzem trendi termékekre, hanem azért sem, mert akkorra elhalványult bennem az igyekezet, hogy festékkel hívjam fel magamra a figyelmet. Meséket és novellákat írtam, imádtam olvasni, jó jegyeket kaptam, vagyis kerültek olyan értékek az életembe, amelyek mentén nem volt szükségem ilyen jellegű (élet)kozmetikára.

Tökéletesen púdermentes volt az életem sokáig.

Ráadásul lett egy igen kellemetlen élményem a szempillafestéssel is: a gyermekvárosban, ahol jó pár évet éltem, a nagyobb lányok megmutatták, hogyan kell cipőkrémmel szempillát festeni. Csúnya szemgyulladás lett a vége, nem is próbálkoztam többet hosszú-hosszú évekig festéssel. Olyannyira nem, hogy harmincéves koromig egyetlen darab, kék színű szemceruza és egy halványrózsaszín rúzs volt a teljes sminkkészletem. Az első esküvőmön is pont ennyi minden került az arcomra. Visszatekintve már látom, hogy

tizennyolc évesen pont elég volt, annyira fiatal lányként nem is volt szükségem másra.

Valójában a gyerekeknek sincs szüksége rá, és azt gondolom, amikor engedünk a kicsik kérésének (sokszor már az óvodás korosztályban is), valójában ezt csupán kényelemből tesszük. Nem akarjuk felvállalni a könnyeket, a heves könyörgést, vagy nem feltétlenül tudunk vagy akarunk a dolgok mélyére tekinteni. Mert nem biztos, hogy a hatéves kislány vagy a nyolc- vagy a tízéves még éppen csak kiskamasz, csupán a korosztályának más tagjait követi.

Az is lehet, valamiért a sminkelésben lát lehetőséget arra, hogy kitűnjön társai közül, vagy idősebbnek látszódjék a koránál, esetleg olyan önbecsülési problémákkal küzd, amire nekünk nincs rálátásunk. A gyerekünk sminkelés utáni vágyakozása, vagy annak kiharcolása arra mutathat rá, hogy érdemes leülni a gyerek mellé, a szokásosnál sokkal figyelmesebben részt venni életében, a dolgok mögé nézni és kideríteni, miért annyira fontos neki ez az ügy.

Az biztos, mert tapasztalatból is tudom, hogy egy kurta, arrogáns szülői nem – „azért mert nem és kész”, nem lesz visszatartó erejű válasz. A „kicsi vagy ehhez még” is maszatoló reagálás, és csupán a probléma szőnyeg alá seprését eredményezheti. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek egészséges módon, határok között bánjon ezzel az eszközzel, akkor érdemes nagyon sok oldalról megközelíteni a témát.

Nagyon sokat kell beszélni róla, és még több olyan kérdést feltenni nekik, ami csak közvetetten foglalkozik a sminkeléssel, ám annál többet a gyerek életével, mindennapjaival és leginkább az érzéseivel. Mert a válaszokból kiderülhet, hogy csak utánozni próbálja-e a legjobb barátnőit – az erőteljes sminkelés az elfogadás eszköze – esetleg ki is néznék a csapatból, ha nem talpig rúzsban látnák a többiek. Esetleg túl sok olyan Youtube-videót néz (korlátok nélkül), ahol hasonló vagy éppen csak idősebb „influenszer” kislányok adják át, mint „értéket” a sminkelés technikáját, és úgy hiszi ez majd őt is segíti az érvényesülésben.

Lehet puszta kíváncsiság is a sminkelési ambíciók hátterében, és higgyük el, ezzel a kedves, élénk, gyermeki kíváncsisággal van a legkevesebb probléma. Amennyiben keretek között engedjük, hogy időnként próbát tegyen, ha együtt próbálunk ki a gyerekkel élénkebb színeket, ha mi tanítjuk meg majd kiskamasz korában az alapvető technikákat, akkor támogató, elfogadó szeretetünket tapasztalja meg és könnyebben marad ésszerű határokon belül, mint a teljes tiltásnál.

Mindez azonban az óvodás, vagy alsó tagozatos korosztályra nem vonatkozik, mert abban a korban egyszerűen nincs itt az ideje a sminkelésnek, és kész. Ott a gyerekarc leghalványabb festése is idegennek tetsző, és azt gondolom,

a célzottan kicsiknek szánt, „ehető”, nyalható, gyümölcsös, „gyerekbarát” termékek elkerülése szülői felelősség.

Most karácsonykor, bármerre nézek, gyerekeknek (is) szánt sminktermékek sorakoznak a polcokon. Színesek, csillogóak, illatosak és valószínűleg sokat meg is vásárolnak azokból, pedig lehetne egy nyolcéves gyerek számára értékesebb ajándékkal kedveskedni, mint egy tizenkét színből álló szemhéjfesték paletta, ami majd sok évvel később valóban lehet gyermeket boldogító ajándék. Azonban kicsi gyerekként egy olyan irány, ami nem szolgálja a gyerek érdekét. Ha a gyerek elég pozitív élményben részesül, ha hisznek benne, ha a szerettei révén bízik önmagában, kevésbé fogja azt gondolni, hogy sminkelve szebb akár ő maga, akár az élete.

Nyitókép: Sharon McCutcheon/Unsplash