Egy gombos kisruhával öltöm magamra anyám szeretetét

Ezek a hatások aztán összeadódnak és kavarognak is. Folyamatosan változhat az ízlésünk, ennek nyomán a külsőségekben is megjelenő stílusunk. Ami nekem ugye nincs. Vagy van, de az olyan anyás. A gyerekeim szerint olyan anyás. Mostanában ébredtem rá, hogy valóban anyás. De nem csak abban az értelemben, ahogyan azt az én gyerekeim látták, látják, megélik – és kicsit ki is nevetik.

Számomra is anyás, az én anyám, a hozzá fűződő, hullámzó érzelmeim is befolyásolták és befolyásolják öltözködésemet a mai napig.

A családból más nőrokonok jobban hasonlítanak anyámra, mint én. Talán két képem volt (de már csak egy van) róla, onnan, meg egy egyszeri találkozásból tudom ezt. Amikor tükörbe nézek, csak néha, egy-egy pillanatra villan fel valami vele való hasonlóság. A lányom és a nővérem a testalkatát is örökölték, nyúlánk, karcsú lábait, derekát, formás alakját. Én hozzá és hozzájuk képest kicsi vagyok, kevésbé mutatós, és az apró termethez nagy melleket és széles vállakat kaptam, amitől éveken át még zömökebbnek, „túl kövérnek” éreztem magam.

Ez a különbség – ha nem is szerettem a testem sokáig – segített abban, hogy anyámtól minél messzebb határozhassam meg magamat. Ez abban az időbe volt különösen fontos, amikor (még) dühös voltam, nagyon haragudtam rá azért, mert nem volt mellettem. Annyira szerettem volna magam mellett tudni, de hiába hívtam: nem jött el. Ebben az időszakban az arcom és alacsonyságom egyféle útlevél volt ebből a fájdalomból: azt mutatta, nem hasonlítok rá, hát nincs is szükségem közelségére.

Fontos volt számomra ekkoriban,  hogy szándékosan hangsúlyozzam mindazt, ami a tőle való elkülönülést lehetővé teszi. Anyám simára fésülve, a tarkójára copfozva hordta a haját, hát én szándékosan a fejem tetejére gumiztam hagymakontyomat, vagy hagytam, hogy gyenge, hullámos tincseim szerteszét álljanak. Anyám a fényképén gyöngysort visel, így kerültem a gyöngyöket. Különösen a fehér, műanyag gyöngysorokat találtam taszítónak és ízléstelennek. Az egyetlen felnőttkori találkozásunk alkalmával 18 éves voltam. A találkozón anyámon szürke ingruha lógott. Vékony volt nagyon, és vékony derekát még inkább hangsúlyozta az a fonott pamutöv, amit úgy hiszem, saját kezűleg készített. Attól a találkozástól kezdve, jöhetett bármilyen trend, én kerültem az elöl gombos, köpeny vagy ingszerű ruhákat, és nem volt olyan öv a világon, ami elnyerte volna tetszésemet.

Sok év telt el a düh óta. Minden megváltozott. Elmúlt a düh, a harag, megszelídült minden érzés, ami vele kapcsolatos. Egy jó ideje azt keresem, mi bennünk a közös.

Sokat járok turkálóba, jobbára csak onnan öltözök. Szeretek ott keresgélni, néha szinte transzba esve hosszasan lapozom a ruhákat, egyiket a másik után. Magam sem tudom, mit keresek. Magam sem tudom, miért okoz akkora örömöt aztán, ha olyan ruhát találok, ami gombokkal nyílik, záródik az elején. Ha ingruhát találok, karcsú termetre szabott darabot, különösen örülök. Az ilyen ruhákat mindig felpróbálom, ha nagy, ha kicsi –

látni akarom benne magam. Látni akarom benne az anyámat.

A gyöngyökkel is változott viszonyom, hordok gyöngyöt, ma már akkor is hordok gyöngyöt, ha azt semmilyen alkalom nem indokolja. Kívülre aztán megmagyarázom, hogy ez belőlem fakad, én ilyen vagyok, miért gond az, ha tornacipőhöz is gyöngyöt viselek? Vagy gyönggyel varrom ki a táskám elejét, esetleg gyöngyös topánt húzok? Miért is lenne nagy dolog, ha fehér gyöngyökkel kirakott cipőben futok egy nagyot?

Változom sokat: ma már övekkel ölelem körbe a derekam – itt-ott vásárolt, elfogadott, elkunyerált vékony, vastag, színes, bőr, vagy magam fonta pamutövekkel. Csak az érzés miatt.

Csak az érzés miatt, amit persze nem találok meg teljesen soha: egy vékony ruha, egy gyöngysor, egy öv, de még a tarkón hordott copf se pótolhatja azt, ami elveszett, ami sose volt enyém, de hozhat szép érzéseket. Gyógyító érzéseket. Olyanokat, amiktől nem csak szépnek, de békésnek és egésznek érezhetem magam.