Amit 12 évesen is jó lett volna tudni a szemüvegről – Emlékezés a látás világnapján

Már felső tagozatos voltam, hatodikos, vagy hetedikes, amikor észrevettem, hogy a távolabbi padokból homályosan látom a táblára írtakat. Hunyorogva valahogy ki tudtam silabizálni a betűket és a számokat, mégis előfordult, hogy a 3-ast 8-asnak néztem, vagy a 6-ost 0-nak. Ez pedig nagy hiba a matematikában. Elhatároztam, hogy hagyom a negyedik padot és a népszerűbb társaságot, a következő ültetésnél sikerült a második sorban helyet szereznem.

Titkoltam a látásromlásomat az iskolában. Ciki lett volna egyetlen szemüvegesként pislogni a menő sporttagozatos osztályban. Ezért sem szóltam, amikor németórán a tanárnő hátraültetett a negyedik padba, s a kevésbé fegyelmezett osztálytársamat ültette a helyemre. Az órai munkával nem is lett volna baj, de a dolgozatot mindig írásvetítőn vetítette ki Aranka néni, az pedig olyan messziről már hunyorgással is csak valami elmosódott folt volt számomra. Néhány megmagyarázhatatlannak tűnő rossz jegy után a szüleim leültek velem beszélgetni.

Bevallottam, hogy nem látom a táblát. És azt is, hogy én nem akarok szemüveges lenni.

Már nem emlékszem a pontos számokra, de talán mindkét szemem mínusz 2 dioptria alatt volt, vagy annak közelében. A ballal valamivel jobban láttam. Úgynevezett SZTK-s keretet kaptam, szürke, fekete pöttyös műanyag keretes szemüvegem lett. Ez volt a „legfiatalosabb”. Ma már talán divatosnak számítana, de akkoriban egyáltalán nem volt az. Nem ez volt az oka, amiért nem hordtam. Egyedül német órán tettem fel, a negyedik padban, s csakis akkor, ha valamit le kellett olvasni a tábláról, vagy az írásvetítőről.

Gimnáziumban kaptam egy új szemüveget. Egyrészt, mert megtudták a szüleim, hogy nem hordom a régit, másrészt mert úgy tűnt, tovább romlott a szemem. Egy vékony, fekete fémkeretes szemüveggel jártam suliba, amit órákon használtam, de egyébként inkább a tokjában tartottam. Hiába mondták a többiek, hogy jól áll, annak a kevés tinédzserkori önbizalmamnak nemigen használt, hogy az osztálytársaim és ismerőseim közül senki nem volt szemüveges.

Egyszerűen hozzászoktam, hogy nem látok tökéletesen. Egy idő után eszembe sem jutott, hogy jobb is lehetne.

Végül úgy döntöttek a szüleim, hogy plusz költségek ide vagy oda, hordjak kontaktlencsét, mert ez így már nem mehet tovább. Nem elég, ha otthon rajtam van a szemüveg, látnom kell az utcán és az iskolában is. Hallottunk a lézeres szemműtét lehetőségéről, de akkoriban úgy tűnt, az csak a kiváltságosabbak számára elérhető. Manapság egyre többen élnek a műtét adta lehetőséggel és tökéletes látással utána. Én félek tőle, hiszen mégiscsak a látásomról van szó. S bár az ismerőseim eddig csak pozitív tapasztalatokról számoltak be, mégsem merem bevállalni. Valójában mára már nem zavar annyira a szemüveg.

A kontaktlencse ugyanis visszaadta a magabiztosságomat. És kis túlzással az életemet is. Kinyílt előttem a világ, újra voltak formák és éles kontúrok, nemcsak egy elmosódott „pacavilágban” léteztem – szemüveg nélkül! Tudom, a saját butaságom áldozata voltam, s a mai eszemmel biztosan hordanám még azt a szürke SZTK-s keretet is. Persze azóta nemcsak én, de a világ is sokat változott. Manapság nemhogy ciki, de divat lett a szemüveg. Van, aki ablaküveget tetet a keretbe, csak hogy alkalomadtán ő is szemüvegesnek vallhassa magát, mert az „olyan trendi”. Nekem meg minden reggelem inkább a 3D-s moziélményre hasonlít, mert amikor felteszem a szemüvegemet, a sok elmosódott foltból egy pillanat alatt kirajzolódik a hálószobánk. Felváltva használom a kontaktlencsével, mikor milyen kedvem van. A kontaktlencsék mellett szól, hogy nyáron nem izzad tőle az orrnyergem, télen meg nem párásodik a lencse, ha a hidegről hirtelen melegebb helyiségbe lépek, pláne most, maszkkal. De macerás kivenni-betenni, tisztítani, rendszeresen megvenni a tisztítófolyadékkal együtt. És ez a jó a szemüvegben. Hogy csak egyszer kell kifizetni, utána hosszú ideig használható. Emellett azért is szeretem (azon túl, hogy jól esik a szememnek néhanapján a kontaktlencse-mentes pihenő), mert öltöztet. De tényleg!

Sokszor annyira megszokom a látványát, hogy nélküle olyan „üres” az arcom. Szeretek szemüveges lenni! Bárcsak visszamehetnék az időben, és elmesélhetném a 12 éves énemnek, hogy ne szégyellje, legyen okos és ügyes, és