Volt egyszer egy fiam – sosem láttam, de rengeteget köszönhetek neki

Pszicho

Volt egyszer egy fiam – sosem láttam, de rengeteget köszönhetek neki

Szürkéskék szemében kedvesség, valódiság és ismeretlen mélységek rejlenek. Félelem, fátyol és ítélkezés nélkül néz a világra, arra a világra, aminek egykor úgy érezte, az összes fájdalmát cipeli. Egy átélt tragédia során vált felnőtté, erőssé, olyan valakivé, aki mára másoknak is erőt ad a történetével. A Pilates másképp stúdió alapítója, kétgyerekes édesanya, feleség, nő, Csepely Tímea története.

Volt egyszer egy fiam, Lénárd. Akit bár sosem láthattam, mégis közelebb áll hozzám, mint bárki. Ha ő nincs, még mindig az a törékeny, gyáva és önmagával szembenézni képtelen lány lennék, aki összerezzen, ha valaki nem úgy szól hozzá, aki nem mer rákérdezni a szüleitől a saját gyerekkorára. Ő, a meg nem született kisfiam a legnagyobb tanítom, aki 28 éves koromban végérvényesen átírta a történetem.

Ami egy miskolci lakótelepről indult. Mondhatnám, hogy a betontömbök magas, átláthatatlan, mégis szeretett falai közül, melyek körbeöleltek egy falat játszóteret. Itt töltöttem kislányként a nyaraimat, ahol fociztam, fogócskáztam, bújócskáztam. Csak enni szaladtam fel néha a második emeleti konyhánkba, vagy akkor mentem be, ha már ránk sötétedett. Szabad voltam, nyaranta különösen. Nem volt jobb hely a játszótérnél.

Az elevenség, a mozgás nekem maga az élet. Tizenkét éves voltam, mikor a barátaim elhívtak verseny aerobik edzésre, ahol én egész érdekes dolgokat produkáltam: izzadt a kezem, remegett a gyomrom, gombócba feszült a torkom. Csak később értettem meg, hogy miért. A versenyszellem, az összehasonlítás engem nem motivál, sőt visszahúz. Amikor röplabdázni kezdtem és bekerültem a városi csapatba, ugyanezt éreztem. Abba is hagytam. Érzékeny voltam. Engem a keménység, a feszültség, a kényszer elnyom. Soha senkit nem szerettem volna legyőzni. Soha senkivel nem akartam azon harcolni, hogy melyikünk a jobb. Egyszerűen csak élvezni szerettem volna, amit csinálok.  

Tanítónő akartam lenni. Egyke kislányként magamra csuktam a szobám ajtaját és képzeletbeli gyerekeket tanítottam. Egy kockás füzetbe írtam fel a jegyeket. Mindig élt bennem a vágy, hogy magyarázzák, meséljek, tanítsak. És végül egy egészen egyszerű ok miatt nem lettem tanító: meghallottam a tévében, hogy milyen kevés a tanítók fizetése, és ez szöget ütött a fejemben. 

Az egyik aerobikóra után az öltöző felé félúton, megláttam, hogy a szomszédos teremben pilates órákat is tartanak. Nem tudom konkrétan megmagyarázni, de már az első óra után egyértelmű volt, hogy ez a világ inkább az én világom. Lágyabb volt, lassabb, és köze nem volt a versenyszellemhez. Tizenhárom évesen rendszeres pilates gyakorló lettem, de semmilyen komolyabb tervem nem volt vele, egészen huszonöt éves koromig. Ahol egy mélyről jövő, felszakadó sírás hozta el a felismerést… Az egyetem után nyolc órában – de általában többen – egy pályázatíró és projektmenedzsment cégnél dolgoztam, ahol képtelen voltam az elveimmel, a becsületemmel ellentétes szemléletet képviselni. Kizsigerelt az érzés és a tudat, hogy bár nem akarok itt lenni, mégis, minden reggel, két éven keresztül elnyomtam, és ellentmondtam a bennem verdeső belső hangnak.

Az egyik ilyen hétköznap, munka után a kollégáim elhívtak, hogy menjek velük pilatesezni.

Annyira megkönnyebbültem az óra végére, hogy sírtam.

Ezt akarom oktatni! Ha ez rám ilyen hatással van, akkor másra is ilyen felszabadítóan kell, hogy hasson! Még aznap este nekiültem a számítógépnek és kinéztem egy tanfolyamot. Négy hónap múlva, amint elvégeztem, fel is mondtam a munkahelyemen. Az edző ismerőseim mind azt mondták: „Ne csináld!”, „Nem fogsz tudni megélni!” Motoszkáltak bennem a figyelmeztető, intő jelek, de ugyanúgy az is, hogy de igenis sikerülni fog! Nem a pénz motivált. Nem akartam meggazdagodni azzal, hogy pilatest oktatok. Ugyanazt éreztem, mint kislányként sport közben: élvezni szeretném, amit csinálok. A biztonság és felelősségérzet miatt, végül jelentkeztem egy mellékállásra is, hogy jó, majd emellett oktatok… De nem ment. 

 Fotó: Vavrik Dóra

Kislányként körülöttem folyton volt valaki. Egy olyan nagycsaládban nőttem fel, ahol körülvett az anyai nagymamám, a nagynénikém, a nagybácsikám, és az édesanyám – aki bár sosem élt együtt édesapámmal, ő is rendszeres résztvevője volt az életemnek. Én voltam mindenki kicsi Timikéje. Az angyali, az ártatlan, a mindenki kedvenc kislánya. A nagynénikémék is úgy szerettek, mint a saját gyermeküket. Fontos számomra ez a szerető, támogató háttérország, akikhez mindig visszatérhettem. Testvérek nélkül, sok felnőtt között cseperedtem fel, akik mindig körülöttem zsonglőrködtek, és figyeltek, hogy nekem jó legyen.

Mondhatnám, hogy elkényeztetett gyerek voltam, de nem váltam követelőző felnőtté, aki számára természetes a jólét, a szép cipő... Most a saját gyerekeim nevelése során látom, hogy milyen nehéz az, hogy egy ember szolgál egy gyermeket, háztartás és munka mellett. Rám négy ember jutott, így mindig volt körülöttem valaki, akihez fordulhattam, aki épp jól volt, aki játszott velem, figyelt rám, akinek épp volt energiája, és nem volt kiégve, akár egy kimerültségtől fáradt anya. 

Ebben a környezetben viszont éles ellentétek feszültek bennem.

Kedves voltam, jó, szorgalmas, megfeleltem a rólam kialakított képnek, de közben belül éreztem, hogy én nem vagyok mindig jó, kedves, és aranyos.

Volt egyszer egy fiam, egy bátor kicsi oroszlán, akit gondolatban vagy százszor átöleltem, elképzeltem, és akivel huszonkét hetesen ott feküdtem az ágyon, a 4d-s ultrahangon, ahol az orvos egy órán keresztül keresett valamit, ami nem volt ott. Némán, hosszan időzött a koponyánál. Majd hosszas vizsgálatok során kiderült, hogy visszamaradt a fejlődésben az agyi terület egy teljes része, a kisagy. Sokáig hittem, hogy nem, ez nem lehet igaz, a mi kisfiunknak nem lehet baja. Ilyen dolgok másokkal történnek. Én mindig az voltam, aki fellélegzik, mint az ókorban egy dráma végén a közönség, „de jó, hogy ez nem velem történt meg.” 2016-ban az első terhességem során mégis megtörtént, a kisfiam magzati korában beteg lett. Ekkor jelent meg az életemben a felelősség kérdése, a múlt feldolgozása, az igazság feltárása, a gyerekkorommal, az önmagammal való szembenézés ideje.

Ekkor indultam el a felnőtté válás útján.

Bátorságot, erőt kaptam, mert úgy éreztem, hogy velem egy olyan szörnyűség történt, amit ha kibírok, ha már kibírtam, akkor most már mindent elviselek. Nem tudnak többé olyat mondani, tenni velem, ami jobban fájhat. Elszállt a fátyol a szemem elől. A trauma egy olyan lehetőséggé, egy olyan fájdalommá vált a számomra, amiből később saját erőt kovácsoltam, amitől kialakult bennem egy belső tartás, hit önmagamban. Más szemmel kezdtem el nézni önmagamra. Nem vagyok jobb, okosabb, erősebb, mint bárki más, de töretlenül hiszek.

Blogot írtam a velem történtekről. Annyira fájt, hogy ki akartam kiáltani a világba. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”

A kórházból hazajövet rám szakadt a világ összes fájdalma, amivel hónapokon keresztül éltem együtt. Feltűnt, hogy a témában semmi valós nincs a neten. Az írások ott megálltak a témáról, hogy ez valami borzalom. De a borzalom gondolata csak félelmet szült bennem, közben nekem ez volt az életem. Az igazságot akartam. Hát megírtam én, a Lelkemszottya blogon. A valóságról írtam. Az meg az, ami, akkor is, ha eltitkoljuk. A kisfiam elvesztésekor, és gyerekkoromban is sok volt a titok körülöttem, többé nem akartam titkokat. Megfogalmazódott bennem, hogy mennyire fontos a valóság, az igazság, hogy az elferdített múlt, és gyerekkor mennyit árthat nekünk.

A blog elindítása után két héttel számos nő ismerősömtől tudtam meg, hogy ő is átélt egy vetélést. Lehet, hogy harminc éve, lehet, hogy a közelmúltban, de átélte, és magában hordozza a vele történteket. Megéreztem, megértettem és megtapasztaltam, hogy közösséget formál az átélt tragédia. Ahol nem ítélkezünk, nem bántjuk egymást, nem okoskodunk, „csak” egymás mellett vagyunk.

Még ebben az évben megalapítottam a saját, a félelemből rengetegszer elhalasztott Pilates másképp stúdiómat, ami teljes értékű, és teljes mértékű munkaterápia volt a számomra. Most is az. Jelenleg online videókon keresztül tanítom a pilatest. A szerelem munka mellett is, vagy százszor elmeséltem a szüleimnek, a férjemnek, a barátaimnak a velem történteket, kiírtam magamból a blogban, gyászfeldolgozásra, pszichológushoz és perinatális szaktanácsadásra jártam.

Nem éreztem szégyennek vagy kudarcnak, hogy segítséget kérek.

A megoldás érdekelt, hogy később egészséges lélekkel újra teherbe eshessek. A veszteségem erőforrás lett. Megtanultam, hogy a valóság gyakran nem happy end. De a tanulság, a tapasztalás, a lelked örök forrása lehet.

Ma, kétgyerekes, sokszor végtelenül türelmetlen, de nagyon igyekvő édesanyaként, bátran tanítom a pilatest, bátran írok és beszélek az anyaságról, annak tabut döntögető témáiról, arról, hogy merjünk azok lenni, akik vagyunk: tökéletlenek.

Nyitókép: Vavrik Dóra

Ajánljuk még:

Beszélgetés a halálról egy hatévessel

A gyermekek sokszor a legváratlanabb pillanatban állnak elénk, és tesznek fel egy olyan kérdést, amire ha felkészülhettünk volna sem biztos, hogy valódi, jó választ adunk.