Te is úgy teszel, mintha minden rendben lenne, pedig nincs?

Elhallgattam önmagam, elfedtem szép nézéssel, meg a másik felé irányított pergő kérdésekkel. Közben meg belül sajgott minden. A valós érzések tomboltak abban a belső ketrecben, amit úgy hívunk, hogy önuralom: civilizált ember nem engedi csak úgy szabadjára az érzéseit, gondolatait, hanem csendben elvisel, feldolgoz, mérlegel és óvatosan dönt arról, mit mutat meg önmagából. Néha jól, sokszor rosszul dönt, és igen, sokszor a maga kárára.

Majd elvisel némán mindent. Amikor pedig megkérdezik tőle, hogy van… azt mondja, hogy jól. Mosolyog is mellé, pedig olyan feszes az a mosoly, mint egy gitárhúr. A másik meg tapintatosan úgy tesz, mintha nem látná ezt. Szintén mosolyog, és beéri az udvarias semmitmondó válasszal.

Előzékenyen segít fenntartani azt az állapotot, amiben a másik úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Pedig ő is tudja, hogy a kimondott szavak nem passzolnak a mosolyhoz meg a hangos válaszhoz. Messziről látszik a disszonancia, de őt is úgy tanították, hogy maradjon csendben, nem vájkálunk a másik ember életében, ha az magától nem akar beszélni, nem kell faggatózni.

El kell fogadni a maszatolós, szőnyeg alá seprésre alkalmas feleletet. Mert azzal aztán nincs dolog. Mindenki mehet szépen tovább, járhatja a maga útját. Mi is lenne, ha valaki, az állapotára, jólétére, aktuális helyzetére kíváncsi kérdésre őszintén felelne?

Megmondom, mi lenne: káosz és zavarba ejtő helyzetek.

Így éreztem egy alkalommal én is magam, amikor egy rég látott, rég hallott barátnőmnél kérdeztem rá óvatlanul, hogy van, mi újság? Nem számítottam valódi feleletre, hiszen nem szokás őszintén válaszolni egy ilyen kérdésre, mi több, a magatartásunk se árulhatja el, ha nincsenek rendben a dolgok….

A válasz körülbelül így hangzott: „Pocsékul, az édesapám meghalt, én épp külföldön dolgoztam, nem lehettem mellette, sőt a temetésére se engedtek haza. Ami már csak azért is megviselt, mert a temetés után két héttel meg kirúgtak. Most éppen munkát keresek, de nem nagyon kellek sehova. Közben válunk Zolival. A lányunk mindezt nehezen viseli, így evészavarai lettek, és sorra rossz jegyeket hoz haza.”

Ugye furcsa ez így egyszerre? Igencsak meghökkentett aktuális állapotának ennyire nyílt, kendőzetlen feltárása. Annál is inkább, mert közben

a közösségi oldalai egészen mást mutattak.

Csodaszép külföldi tájakat. Szerelmes bejegyzések, ölelkezős anya-lánya posztok, meg háromfős családfotók bizonygatták mindennek az ellenkezőjét. Egyedül az apukáját siratta meg egy alkalommal… egyetlen bejegyzésben, ahol a tényt írta le, és a temetés dátumát. Arról nem esett említés, hogy ő nem tud illő módon végső búcsút venni, és emiatt lelkileg teljesen padlóra került.

Mit tettem én? Elsírtam magam. Olyan igazi, őszinte sírással. Ő is sírt. Értitek? Hagyján, hogy ő is furcsa volt, még én is az lettem. És hüppögve mesélt aztán tovább, kibontotta a történeteket meg az érzéseit, és tudom, megkönnyebbült végre.

Én nem mondom, hogy ez minden esetben járható út, és mindenkinek mindenkivel ennyire őszintének kell lennie, mélyen átérezni egymás baját örökké. Mert az

irtózatosan fárasztó lenne, nem is életszerű.

De az sincs rendben, hogy mindannyian mindig azt akarjuk kifelé mutatni, hogy rendben van az életünk. Hú, mennyire rendben, nekünk a legjobb! A közösségi oldalak, ha lehet még inkább felerősítették a valóság eltorzításátnak igényét, és ezzel azt is, hogy ne nézzünk szembe az igazsággal.

Azzal, hogy már nem szeretjük a munkánkat, közel vagyunk a kiégéshez, hogy a gyerekek kiborítanak minket, és mindennap ádáz harcot vívunk velük a tanulás okán, hogy egy csatatér a lakás és nincs erőnk soha takarítani. Nem nézünk szembe azzal, hogy nem azért nem hívjuk át a sógornőnket egy kávéra, mert nem kedveljük őt, hanem azért, mert szégyelljük az ezer éve be nem fejezett felújítást, ráadásul egy kicsit mégiscsak utáljuk szegényt, mert bezzeg nála minden csodaszép.

Ugyan a férje elhagyta egy nála 15 évvel fiatalabb nő kedvéért. De ő meg erről hallgat, úgy tesz, mintha minden rendben lenne, csak néha remeg a hangja, ha szóba kerül az ex, aki történetesen a mi öcsénk. Vele együtt rejtegetjük a valóságot. Erőt és derűt mutat kifelé, miközben mi látjuk, 20 kilót fogyott, és az öcsénktől hallottuk, esténként vörösborból merít bátorságot és néha hívogatja őt, ilyenkor trágárságokat vág a fejéhez, az utódját szapulja, azt a csábító ribancot.

Erről ő persze sose beszél, hallgat a magányról, a kétségbeesésről, meg arról is, hogy reggelente jártányi ereje sincs, és ha nem félne attól, hogy éhen hal, akkor ki se kelne az ágyból. Arról is hallgat, hogy ha hívnánk, se jönne kávézni, mert puszta látványunk emlékezteti sajgó sebére és a régi életére, amikor még volt férje. 

Kifelé mosolyog és elhallgat, akárcsak mi: elfedjük a valóságot tiszta erőből, pedig azt a rengeteg energiát, amivel takargatjuk a dolgokat, saját gyógyításunkra is használhatnánk.