Minél nagyobb a tét, annál nagyobbat tudunk hazudni – de miért hisszük el a saját vetítésünket?

Pszicho

Minél nagyobb a tét, annál nagyobbat tudunk hazudni – de miért hisszük el a saját vetítésünket?

Meglehetősen gyakori jelenség az önámítás. De miért csapjuk be még önmagunkat is arról, hogy milyenek vagyunk és milyen életet élünk valójában? És miért hazudunk egyre nagyobbakat?

Az ámítás, pontosabban az önámítás meglehetősen gyakori jelenség, amit azért követünk el, mert előnyünk származhat belőle. Nem feltétlenül anyagi előnyre kell gondolni: azért hazudunk önmagunknak, hogy megvédjük az énképünket, fenntarthassuk a magunkról alkotott véleményünket, és közben persze teszünk azért is, hogy mások is olyannak lássanak bennünket, amilyennek szeretnénk. Ezért is van tele minden közösségi oldal tökéletes családokkal, tökéletes anyákkal, tökéletes párkapcsolatokkal, tökéletes életekkel. Az utóbbi években, éppen azért, mert már túlontúl felerősödött a trend, ami szerint a neten mindenki boldog, egyre többen posztolnak „a másik oldalról”, nyúzottan, olykor a problémáikat ecsetelve. De ha végignézzük a hírfolyamunkat, jó eséllyel még mindig többségben lesznek a szépen tálalt, de hazug életet mutatók. Amit könnyű is megértenünk: mi magunk is szívesebben posztolnánk a szilveszteri bulira indulás pillanatát, mint az onnan hazatérő, olykor dicstelen képünket. 

De az önámítás nem is itt mutatja magát, hiszen éppen a láthatatlan apróságokban lelhetünk rá. Az „normális”, ha a jobb megjelenésünket mutatnánk, de az már nem oké, ha folyamatosan plasztikáztatunk, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal: öregszünk. Hiszen amíg a varrott arcunk sima, magunk is könnyebben elhisszük, hogy nem is nézünk ki rosszabbul, mint húsz éve. 

Miért is ámítjuk magunkat? 

A fentebb írt plasztikai sebészetet érintő példa kicsit szélsőséges, de maga az önámítás nem szélsőséges, nem is ritka: mindenkit érint kisebb-nagyobb mértékben. Életünk egészen apró dolgaival kapcsolatban is hajlamosak vagyunk ámítani önmagunkat. Ki ne hallotta/mondta volna például, hogy:

  • „Holnaptól minden más lesz, újra visszatérek a régi önmagamhoz.”
  • „Ő pont elég jó nekem, nem kell jobb/szebb/okosabb stb.”
  • „De nem mindig ilyen a férjem/feleségem.”
  • „Amúgy sem akartam azt az előléptetést!”

Ha úgy tetszik, bármiről képesek vagyunk önmagunkat becsapni. Hazudunk többek között a hatékonyságunkról, a fegyelmünkről, a szokásainkról, a tetteinkről és a valódi szándékainkról. Hazudunk önmagunknak az ügyeink állásáról, és arról, hogy valójában mennyire vagyunk boldogok. De az önámítás árnyékolja be azt is, amikor arról gondolkodunk, hogy valóban a saját feltételeink és értékrendünk szerint élünk-e, vagy hogy mennyire vagyunk intelligensek, műveltek és vonzóak. S amikor ámítjuk önmagunknak mindenfélével, valójában nem merünk szembenézni, nem merünk saját magunkkal sem őszinték lenni azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk.

Az önámítással sokat foglalkozó szakemberek szerint e terület nehezen kutatható, mivel jellemzően nem tudatosítjuk, hogy hazudunk magunknak, ugyanakkor néhány eredmény már általánosan elfogadott – ezek alapján beszélhetünk arról, mivel és miért vezetjük meg magunkat a legtöbbször.

Másokért és magunkért is hazudunk

A szakértők megállapították, hogy a legtöbb esetben azért ámítjuk magunkat, hogy megvédjük az énképünket (egónkat), illetve megerősítsük azt. Ha valóban elhisszük, hogy valamilyenek vagyunk, vagy valamely tulajdonságok jellemzőek ránk, akkor egyes ügyek mellett kitartóbbá válunk. Például egy tudós vélheti, hogy az eredményei valódiak a hamis adatok felhasználásának ellenére, ahogyan egy diák is hiheti azt, hogy megérdemli a jó jegyet vagy a felvételi eredményét annak ellenére, hogy csalt a vizsgán. Hiszen a tudós sokat dolgozott, a diák is többnyire tanult: csak egy-egy részletben csaltak, akkor meg...

Az önbecsapásnak az énkép javítására való felhasználását számos más összefüggésben is megfigyelték: például segíthet igazolni a munkánk során felmerülő esetleges érdekellentéteket. Például telefonos értékesítőként dolgozik valaki, és tudja: kevésbé tájékozott nyugdíjasokra könnyebben rásózhatja a cég bóvliját. Ez az ember, ha hosszú távon végzi munkáját, meg kell tudja győznie magát arról, hogy ő nem rossz: elhiszi hát inkább azt, hogy „hülye, aki hagyja, hogy átverjék”, vagy azt mondja magának,

„más is ügyeskedik, én miért ne tegyem?”  

Más esetekben az önámítás azért jelentkezhet, hogy segítségünkre legyen mások meggyőzésében. Ha ugyanis elhisszük a saját hazugságainknak, akkor sokkal könnyebben rávehetünk másokat is, hogy elhiggyék azokat nekünk. Az előző példánál maradva az eladómunkatárs ilyen esetben azt mondaná magának, lehet hogy nem is bóvli az energiamatrac, csak neki nem vált be... Ha az önámítás ilyen szintjén vagyunk, az hatást gyakorol arra is, amiképpen másokkal beszélünk. Ha valóban úgy gondoljuk, jó a termék, amit kínálunk, meggyőzőbbek leszünk a hallgatóság számára is.

Tudjuk azt is: a társadalmi státusz utáni vágy fokozza az emberek önámítási hajlamát. Például amikor valaki fenyegetve érzi magát (az egóját), nagyobb valószínűséggel fogja növelni, eltúlozni saját képességeit, tulajdonságait. Sőt,

minél nagyobb a tét, annál nagyobb hazugságokat vagyunk képesek mondani.

Hová vezet az önámítás?

Az önámítás lehetővé teszi, hogy felfújjuk a saját képességeinkről alkotott véleményünket, hogy azt higgyük, okosabbak, szebbek, érdekesebbek, jobbak, tökéletesebbek, stb. vagyunk, mint bárki más körülöttünk. Figyelmen kívül hagyjuk tetteink másokra gyakorolt hatását, miközben azt hisszük, hogy alapvetően erkölcsösen cselekszünk.

Ugyanakkor az önámítás felfedezése, a valóság belátása segíthet abban, hogy jó, a realitáson alapuló döntéseket hozzuk, felelősebb, tudatosabb életet élhessünk. Ugyanis „csak” őszintének kellene lennünk önmagunkhoz, és kapásból sok gondunk megoldódna...

Mivel ámítjuk magunknak a legtöbbször?

A hétköznapokban többféle módon vagyunk képesek hazudni önmagunknak, önmagunkról. Kutatók az alábbi felsorolás szerint csoportosították az önbecsapásokat:

  • Valóságtagadás: védekezésforma, amit mindannyian alkalmazunk a hamis biztonságérzet kialakítása érdekében, például a kellemetlen hírekkel szemben (mondjuk egy gyógyíthatatlan betegség diagnózisa hallatán, vagy amikor az alkoholista állítja, hogy nincs problémája az ivással).
  • Túlzott önbizalom: a túl magabiztos emberek hiszik, hogy mindenki kedveli őket, nekik minden sikerülhet. Például amikor egyes sofőrök mindenkinél jobbnak gondolják magukat, vagy amikor bizonyos szakmák művelői úgy vélik, hogy jobbak, mint egy átlagos szakmabeli. A dohányzásról való leszokás esetében is megállapították, hogy nagyobb valószínűséggel buktak meg benne azok, akik kifejezetten magasra értékelték a saját akaraterejüket.
  • Ahogy szeretném, hogy mások lássanak: az emberek szeretik, ha önmaguk és mások is kedvező színben látják őket, viszont bizonyos, társadalmilag magas értéket hordozó személyiségjegyek nem láthatók mások számára, mint például az önzetlenség vagy az elfogadó magatartás. S hogy ezt mások is lássák, látványosan adományoznak, látványosan segítenek, vagy a közösségi médiában is megmutatják (profilkép ideiglenes megváltoztatása vagy fotók közzététele egy eseményről), hogy ők egyébként milyen jó emberek.
  • Válogatunk: az emberek hajlamosak könnyen elfogadni azokat az információkat, amelyek alátámasztják a hiedelmeiket, és elutasítják azokat, amelyek ellentmondanak azoknak. Például egy számukra szimpatikus ötlet vagy terv megvalósításához kevesebb információt gyűjtenek össze, mint egy olyanhoz, amelyik antipatikus számukra.
  • Meggyőzzük önmagunkat: Ezópus-nak van egy meséje, amiben a róka szőlőt szeretne enni, de nem sikerül neki megszerezni. Ekkor meggyőzi magát arról, hogy ő valójában nem is akar szőlőt enni. Az emberek is így működnek, kényelmetlenül érezzük magunkat, ha valami nem jön össze, s inkább meggyőzzük magunkat arról, hogy nincs is rá szükségünk. Természetesen mindezt az énképünk (egónk) védelmében tesszük.
  • Tudás vs. szerencse: az emberek igyekeznek megmagyarázni életük eseményeit, hogy mi, miért történhetett úgy, ahogy. Megállapították, hogy
hajlamosak vagyunk a sikereket a (pozitív) jellemvonásainknak, míg a kudarcainkat a körülmények szerencsétlenségének tulajdonítani.

Mit tehetünk az önbecsapás ellen?

Az önámítás a mindennapi életben túlnyomó többségben jószándékú: lehetővé teszik számunkra, hogy egy kicsit jobban bízzunk önmagunkban. Ugyanakkor fontos az is, hogy tisztában legyünk az önámítás tényével és jelenlétével, különösen akkor, amikor az életünket jelentősen befolyásoló dolgokban döntünk. Lehetőség szerint ne csapjuk be önmagunkat, például a munkahelyváltás vagy a szakítás során. Vegyük ilyenkor végig a következtetéseink ellentétét, próbáljuk megtalálni az összes okot, amiért az általunk igaznak vélt állítások hamisak lehetnek – tegyünk úgy, mintha saját magunkat faggatnánk. Az ilyesfajta analitikus gondolkodás,

az önmagunkkal szembeni (és melletti) érvelés hatékony stratégia lehet az önámítással szemben.

Ez persze csak akkor lehetséges, ha elfogadjuk a hibáinkat. Az első lépés ehhez a probléma felismerése: ha úgy gondoljuk, hogy az önámítás csak másokat érint, s közben mi tökéletesen őszinték vagyunk önmagunkhoz. Ha így hisszük, valószínűleg ez lehet az egyik legnagyobb tévedésünk...

 

Ajánljuk még:

Pajzsmirigybetegségek és mentális zavarok: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

A pajzsmirigybetegségek összefüggnek a mentális zavarokkal, hiszen a hormonjaink jelentős mértékben befolyásolhatják, hogy érezzük magunkat a bőrünkben. A hormonrendszerünk része a pajzsmirigy, ami az anyagcsere-folyamatokat szabályozza, de sajnos itt is csúszhat hiba a gépezetbe: elégtelenség, túlműködés, autoimmun betegségek mind-mind befolyásolhatják a funkcionálást. Hogyan hat mindez az érintettek mentális egészségére?

 

Már követem az oldalt

X