Rettegés a biztonságban – miért szeretjük a horrorfilmeket?

Sehogy sem tudom felidézni azt a momentumot, azt a meghatározott pillanatot, amikor először fedeztem fel a horrorfilmeket. Talán a Rémálom az Elm utcában c. klasszikusokkal kezdődött, feltehetőleg ekkor kaptam rá a műfaj ízére. A konkrét filmélmény kiesett, viszont emlékszem az izzadó, ragacsos tenyeremre, a hevesen lüktető szív zajára a fülemben. Ebben az állapotban egy maratont is könnyen lefutottam volna, tombolt a testemben az az extra erő, amelynek létezéséről addig nem is tudtam. Nem csodálom, hogy akár függőséget is okozhat az adrenalin: valaki bungee jumpinggal, ejtőernyőzéssel, extrém sporttal, szabadulószobával, más pedig Hitchock vagy épp Stephen King rémvilágával igyekszik pótolni.

A fenti példákból is jól látszik, hogy a félelem igényére óriási ipar épült ki, szükségünk van az adrenalin okozta izgalomra. A piac ügyesen felismerte, hogy több millió ember vágyik rettegésre, félelemre és borzongásra egy olyan világban, amikor a biztonság, a stabilitás és a nyugalom iránti vágy tetőfokára hág.

Hadd meséljem el, miért szeretek rettegni, borzongani az amúgy sem egyszerű 21. században. Nem, nem egy elfuserált perverzióról van szó, a szüksége mögött húzódó indokok egészen egyszerűek: azért rajongok a horrorokért, mert elképesztő intenzitással hatnak rám. Nem számít, hogy rettegek, nem számít, hogy félek: olyan erősen tapasztalok egy idegen, már-már földöntúli izgalmat, hogy az elfeledtet velem mindent – még a valódi életemet is, annak minden gondjával, bajával. És ez a horror (egyik) lényege. Kilibbent a való életből, eltávolít a problémáktól. Izgalomban tart két óra hosszat azzal, hogy ellenőrzött körülmények között, a fikció biztos távolságából egy szélsőséges dolgokkal találkozom, ami után boldogan fellélegezhetek. Megkönnyebbülhetek. Mert ha vége van a horrornak, kiélvezhetem a várva várt jutalmat: hogy könnyebb minden. A valóság glitteres, csillámos bukét kap, miután két óráig menekültem a texasi láncfűrészes elől – lélekben legalábbis biztosan.

Az említett jutalomérzetért, az eufória, a megkönnyebbülés és az öröm elegyéért egy speciális hormonkoktél felel, nevezetesen az endorfin, a dopamin és az adrenalin. Ez a mesterhármas képes arra, hogy fokozott izgalmi állapotba kerüljünk és felfoghatatlan történéseket éljünk át úgy is, hogy valójában a mozitermek vagy az otthoni kanapénk biztonságát élvezzük.

A horrorfilmek ugyan becsapják az érzékszerveinket, de nem veszik el a józan eszünket: pontosan tudjuk, hogy mi a valóság és mi a fikció. A hideg futkos rajtunk és a vér is megfagy bennünk, ahogy A kör c. filmből híres vizes hajú lányt látjuk közeledni a tévéképernyőn, de tisztában vagyunk azzal, hogy a mi tévénkből nem fog kimászni. Persze oda-odasandítunk a tévéképernyőnk sarkára, hogy nem kezd-e csöpögni belőle a víz, de azért mélyen belül tudjuk, hogy ez sohasem fog bekövetkezni, megnyugodhatunk. Nyugodt szívvel retteghetünk úgy, hogy valójában teljes biztonságban vagyunk. Ez pedig kontrollérzetet ad. Egy negatív érzés biztonságos, kontrollált környezetben pedig élvezetet is nyújthat.

Remélem ezzel választ adtam mindenkinek, akinek valaha is elhangzott a szájából a következő mondat: „Ugyan mit lehet a horrorfilmekben szeretni?” Hát, ezt. A görcsbe rándult gyomrot, a visszafojtott lélegzetet, az adrenalinlöketet, a filmvégi megkönnyebbülést.

És most megyek, keresek valami horrort.

Ajánljuk még: