Fertőzés
A Fertőzés című film a koronavírus nyerteseinek (valószínűleg) nem túl népes táborát erősíti. Amikor 2011-ben megjelent nem zavart sok vizet, a COVID-19 azonban elhozta számára a sikert. Nem is csoda, hogy újra a toplisták élére került, ugyanis kísérteties hasonlóságokat mutat a filmbeli MEV-1 vírus a mi koronavírusunkkal. Szintén állati eredetű, denevérről terjed sertésre, a kiindulási pontja egy kínai piac, és aztán játszi könnyedséggel söpör végig a bolygón.
A helyzetet akarva-akaratlan rontják a politikusok, járványügyi szakemberek, összeesküvés-elméleteket terjesztő bloggerek és persze a pánik, ami sokkal komolyabb mértékeket ölt, mint a wc-papír felvásárlása.
Mivel a film a műfajhoz képest viszonylagos hitelességre törekszik, izgalmas belelátni azokba a folyamatokba, amik valószínűleg jelenleg is zajlanak valamilyen formában. Ráadásul tele van A-listás színészekkel (Gwyneth Paltrow, Matt Damon, Kate Winslet, Laurence Fishburne, Jude Law, Marion Cotillard).
Legenda vagyok
A Fertőzéssel ellentétben a Legenda vagyok nem azoknak ajánlott, akik realitásra vágynak. De vírus azért itt is van. Méghozzá
egy genetikailag módosított mutáns fertőzés, amit eredetileg a rák ellenszerének fejlesztettek ki, de aztán rosszul sült el a dolog.
Főhősünk Robert Neville (Will Smith) a békeidőkben virológus volt, magányosan (pontosabban németjuhászával) él a szinte teljesen üres Manhattan romjai között, és lázasan dolgozik az ellenanyagon. A vírus ugyanis az emberiség nagy részét egyszerűen elpusztította, a kisebbik részét pedig átalakította valamiféle vámpírszerű lénnyé, amik nem igazán kommunikációképesek, érzékenyek a napfényre, és emberekkel táplálkoznak. Neville abban sem lehet biztos, hogy rajta kívül vannak egyáltalán más túlélők, de ez nem tántorítja el attól, hogy rendíthetetlenül keresse az ellenszert, leginkább saját vére ellenanyagiban bízva.
12 majom
A vírusfilmek legtöbbje általában viszonylag bevett panelekből dolgozik. Jön egy vírus, mindenkit megfertőz és/vagy zombiszerű lénnyé alakít, keressük az ellenszert, közben esetleg boncolgatjuk az apokalipszis utáni társadalmi problémákat. Ezek közül több visszaköszön a 12 majomban is, de kellemesen megcsavarva. A történet szerint 1996-ban (a film 1995-ös) valakik elterjesztettek egy biológiai fegyverként funkcionáló vírust, ami az emberiség jelentős részét kiirtotta, az egészséges túlélőknek pedig föld alatti bunkerekbe kellett húzódniuk előle.
És bár képesek az időutazásra, a történelmet megváltoztatni nem tudják, így a túlélők küldetésének célja annyi, hogy megtalálják a vírus eredetét a múltban,
hogy a mintából a kutatók a jelenben kifejleszthessék az ellenszert és az emberiség visszatérhessen a föld felszínére. A filmben a vírus tulajdonképpen csak keretet ad olyan izgalmas témafelvetéseknek, mint az előre megírt sors, az őrület relativitása vagy éppen az emberi tudat és emlékezet határai. Mindenképpen ajánlott Brad Pitt rajongóknak, mivel a 12 Majom Hadseregét vezető, mentálisan labilis Jeffrey Goinesként anno az egyik első igazán izgalmas alakítását nyújtotta.
Vírus
A már a címében is lényegretörő Vírus igazi vírusfilm-klasszikus a kilencvenes évekből, az ebből adódó pozitív-negatív karakterekkel és fordulatokkal együtt. A tét alapvetően az Egyesült Államok megmentése, az ellenszert kutató két orvos a vírussal párhuzamosan személyes drámáikkal is küzdenek, hiszen korábban házasok voltak. Természetesen
nem hiányozhat a gonosz ellenség egy tábornok személyében – aki az ügy eltussolása érdekében bármire képes – és persze a vírus erejét sem aprózták el, ugyanis halálosabb, mint a pestis, valamint fertőzőbb, mint a nátha.
Nemcsak az ismerős sablonok és motívumok miatt lehet kellemesen nosztalgiázni a Víruson, hanem a stáblista miatt is, ami felvonultatja a korabeli Hollywood krémjét.
28 nappal később
Ha vírusról és filmekről beszélünk valószínűleg a legtöbb embernek először a zombifilmek ugranak be. És nem is véletlenül, hiszen a kétezres évek elején reneszánszát élte a zsáner. Blockbuster akciótrilógiától (Kaptár) kezdve, vígjátékon (Zombieland) vagy morális horroron (Kiéhezettek) át egészen a romantikus filmekig (Eleven testek), minden műjajban feltűntek már a zombik, nem beszélve a The Walking Dead tíz évad után is töretlen sikeréről. Abban azonban, hogy ennyire divatba jöttek az élőhalottak nagy szerepet játszott Danny Boyle 2002-es kultfilmje, a 28 nappal később.
A brit rendező egyrészt felgyorsította és ezáltal félelmetesebbé tette a zombikat, másrészt pedig egy olyan posztapokaliptikus, de a jelentől és modern félelmeinktől mégsem idegen hangulati világot teremtett, amivel a zsáner kompatibilissé vált a huszonegyedik századi elvárásokkal. (Danny Boyle zsenialitását bizonyítja egyébként, hogy olyan, teljesen más műfajú remekeket is neki köszönhetünk, mint a Trainspotting, a Gettómilliomos vagy a 127 óra!) Látatlanul jobb minél kevesebbet tudni a történetről, de
az alaphelyzet szerint Jim (Cillian Murphy) 28 nap kóma után ébred arra egy kórházi ágyon, hogy London teljesen kiürült, sehol egy ember az utcán, aki pedig mégis, az fertőzött.
A fertőzött pedig ebben az esetben természetesen zombit jelent. Maga a vírus pedig állatvédők miatt szabadult el, akik kísérleti csimpánzokat akartak megmenteni, de dühkórral fertőzött példányokat engedtek rá a világra. A film karantén idejére kifejezetten jól jöhet, megtekintése után ugyanis kevésbé lesz kedve az embernek az utcán bóklászni.
További cikkek a témában:
HÁZASSÁG 7 FILMEN ÁT, AZ ESKÜVŐI HARANGOKTÓL A GYÁSZIG
KULTÚRA ÉS KIKAPCSOLÓDÁS OTTHONRA – ÍGY NE UND A KARANTÉNT!
