Bátran ki merem jelenteni, a szilveszter számomra semmit nem jelent. December utolsó éjszakáján boldogan erősítem az otthonülők táborát, és eszem ágában sincsen kimozdulni.
Vagyunk így ezzel páran – talán mert homályos kimenetelű, füstös és zsúfolt házibulikat őrzünk emlékezetünkben, esetleg petárdától hangos jéghideg utcákon barangoltunk órákon át többedmagunkkal, miközben éjfélre se sikerült kitalálni, hogy mégis hol kössünk ki? (Aztán egyéb megoldás nem lévén fagyos kezünkben pezsgősüveggel és/vagy csillagszóróval énekeltük át magunkat az újévbe.)
Bulizás helyett én előszeretettel írogatok. Letisztázom, mi történt az elmúlt 12 hónap során – van, hogy csak fejben, de előfordul, hogy tényleg tollat és papírt ragadok.
2020. január elsejével egy egészen új évtizedet nyitunk. Kurt Vonnegut szavaival élve: „Mi szép, ha nem ez”?
10 évet zárunk le az életünkből – bőven van mit végiggondolni, mire emlékezni.
Soha jobb alkalmat: én biztosan elkezdem írni az összegzést. Bőven szánok rá időt: főzök egy adagot a kedvenc kávémból, bevackolom magam otthon egy kényelmes fotelbe, előveszem a tollat, füzetet, pár percre becsukom a szemem és elképzelem, hogy utazásra készülök egy szívemnek kedves, vágyott helyre. Már jegyem is van a repülőre, csak a csomagolás várat magára. Kérdés, mit pakoljak a bőröndbe? Mit vigyek át az új évtizedbe? Minden nem fog beleférni!
Gyorsan kavarognak a gondolatok. Mennyit változtam 10 év alatt? Milyen döntések születtek? Miben lettem más? Mi maradt velem? Vajon ha választhatnék, mit tartanék meg és mit hagynék el végérvényesen?
Baklövéseim, amelyekből tanulhattam
Kétségkívül a legkellemetlenebb rész felidézni az elkövetett hibáimat. A helyzeteket, amiket talán érdemesebb lett volna másképp kezelni. A döntéseket, amiket mai fejemmel nem hoznék meg. A funkciótlan, kiüresedett emberi kapcsolatokat, amelyeket nem engedtem el időben. Nem ostorozom magam feleslegesen, de igyekszem mindenre pontosan emlékezni.
Büszkeségeim, melyek azzá tettek, aki ma vagyok
Ha más embereket csodálok egy-egy teljesíményért vagy tulajdonságért, miért ne dicsérhetném meg magam? Nem csak a hibáimmal jó tisztába kerülni, hanem szeretném észrevenni az előrevivőt, a hasznosat. A pillanatot, amikor önazonosan döntöttem, lelkiismeretemnek megfelelően reagáltam egy kommunikációs szituációban, vagy legyőztem néhány komoly akadályt.
Ér szeretni magamat.
Le a legendáriumokkal, amik visszahúznak
Talán ez a legfontosabb mind közül. A legendáriumok az én olvasatomban elavult, untig ismételt mondatok, akár teljes történetek saját magunkról, amik valójában már nem állják meg a helyüket, csak hátráltatnak a fejlődésben. Biztosan te is ismersz ilyet: „Ugyan már, a te korodban nem ilyen vágyai vannak az embereknek”, „Nő/férfi létedre hogyan képzeled”? „A világ már csak ilyen”, „Mi értelme új ötletekkel próbálkozni, úgysem tudsz majd belőle megélni/nem lesz rá kereslet”, „Te nem olyan típus vagy, neked ez nem való, hidd el, látod, én is hogy megjártam”. Ja és a kedvenceim: „Ilyet nem illik, ez nem szokás”, „Mit fognak gondolni mások”.
Teljesen mindegy, hogy a fenti mondatok mások szájából hangzanak-e el, vagy pont te mondogatod magadnak, így hátráltatva számodra a fejlődést. Néha érdemes önvizsgálatot tartani és kíméletlenül szortírozni közöttük! Csak így fog például kiderülni, hogy valóban a saját céljaidat veszed számba, vagy egy másik ember célját hordozod magaddal (akár egy rokonodét, barátodét, vagy kollégádét). Nálad jobban ki tudná, mi hajt előre? Biztosan nem az ósdi, porral lepett legendáriumok.
Amikre semmi szükség egy új évtized küszöbén.
