Olyan könnyen megszokja az ember a jót, észre se veszi, milyen kivételes dolga van!

Külföldi nyaralásaim alatt figyeltem meg azt a nyilvánvaló tényt, hogy a tengerparti városokban élő emberek számára, attól még, hogy én ott nyaralok, hétköznap van. Én merengve bámulom a végtelen tengert, az ott élők meg sorban állnak a bankban, bevásárolnak, és teljesen köznapiak azok a bevásárlások. Látom magam előtt, hogy átugranak egy kávéra a szomszédhoz. Lehet, hogy a reggelt zoknistoppolással indítják, vagy jól leteremtik a gyereket, mert az nem rakott rendet a szobájában. Fizetésemelésre várnak, meg bosszankodnak az árak miatt, meg azért is, mert valahogy túlérett banán került a többi közé, pedig utálják a túlérett banánt. A teregetésből is látom, hogy mást élnek.

A turisták cuki fürdőruhákat teregetnek szellősen, meg színes törölközőket, az ott élők meg munkászoknit meg elnyűtt bugyit.

Ők élnek, feszülnek, szeretnek, loholnak, hétköznapi kajákat főznek, míg mi lazulunk, pihenünk, eszünk. Ők fogyókúráznak, és nem azért, mert pár hét múlva irány a tenger. De nem ám. Mert már ott vannak. Tudjátok, mit nem csinálnak, akik odaszülettek? Nem nyaralnak mindennap. Ha az útjuk a tenger felé szalad, nem ugyanazzal a szemmel látják a nagy vizet, mint mi mindannyian, akiknek pár napos boldogságot ad, hogy ott lehetünk.

Mi a valóságunkból kiszakadva csodálkozunk rá a gyönyörűségre, szemünk issza a tenger, a lelkünk meg a tengerparti naplementék romantikáját. Ők a valóságukban élnek, és ha megunni nem is tudják azt, amit látnak, de megszokták. Más érzés fűzi hozzá őket, valószínűleg sokkal mélyebbek, mint minket, mert nekik az az otthonuk. De az az érzés nem olyan lelkesült, nincs tele vad izzással, kalandvággyal, mint az ő partjaikra vetődött utazóké.

De jó neked! – sóhajt fel mindenki, ha meghallja, hogy Siófokon lakom. Te mindennap láthatod a Balatont, folytatják. Én meg nem feltétlenül osztom meg válaszul, hogy imádom a Balatont, szuper itt élni, de két hete a partján se voltam.

Az csak illúzió, hogy az itt élőknek mindig van idejük a csodára.

Mert lehetőség van, idő meg… nos ahogy hozza az aznap. Mennyit kell dolgoznom, szüksége van-e rám az unokáknak, akik közül négyen nem közvetlenül a Balaton mellett élnek? Mert ha szükség van rám, akkor bármennyire is csábító lenne az alkonyt a partról csodálni, nem érek rá lesétálni a partra. Máshol van dolgom. Imádom a Balatont, de az unokáimat még jobban, nem kérdés, merre indulok. Így aztán aznap megint nem láttam a tavat, pedig légvonalban nincs ötszáz méter az otthonom meg a part között.

Nekünk a Balaton az elérhető csoda, de nem élünk ezzel a csodával mindennap, idén nyáron még egyszer se fürödtem, és nem velem siklanak a vitorlások a tavon. Sokszor előre tervezek strandolást magam is, és akkor készülök rá, de nem azért mert akkora szervezést igényel, hogy lejussak a partra, hanem hogy valóban időt szánjak, hogy ne a tengernyi munkába ússzak, hanem nyeljenek el az igazi habok.

Nem akarok általánosítani, ezért csak magamról, magunkról beszélek: de tudjátok, mikor megyünk le nagyobb valószínűséggel a partra? Amikor hozzánk érkeznek vendégek. Velük. Őket lekísérjük és mutogatjuk, milyen szép helyen lakunk. 

Az is szempont, van a kedvem-e tömeghez, mert az a nyári hetek alatt nagy teher az itt élőknek. Áll a forgalom, a boltokban tülekedés van, a gyógyszertárak előtt sor. Ilyenkor igyekszem tudatosítani, hogy bár nekem ez hétköznap, más egész évben erre az egy hétre várt, és joggal szeretné jól érezni magát. Ő ejtőzik, és forgatja a fejét, felfedez – én sietek. Néha útban vagyunk egymásnak mi itt élők meg azok, akik imádják a Balatont, és itt szeretnének lusta-ráérős sétákat tenni a városban. De azért szépen elférünk, azt hiszem.

És nem panaszkodom, mert enyém a Balaton télen meg nyáron is, és tudom, hogy nagyon sok ember számára alig elérhető csoda ennek a vidéknek szépsége.

Még nyáron is csak néhány nap adatik másnak, és sokan vannak, akik télen még sose látták esendő, jégbezárt szépségét. Amikor kifakul a táj, a nádas egybefolyik a víz iszapszínével és azt se lehet tudni, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik. Mi ezt csodálhatjuk, már ha lemegyünk a partra. Mert igen hideg szelek húznak le télen a Bakonyból, és kell elszántság ahhoz, hogy egy esti vagy hétvégi sétához a Balaton közvetlen partját válasszuk, mert sokkal, de sokkal hidegebb van a víz mellett, mint egy utcával feljebb.

Pedig télen-nyáron itt van a Balaton. Szeretem, nagyon is feltölt közelsége, szépsége. De emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az ember hamar megszokja a jót, és aztán nem értékeli igazán. Nem úgy és nem annyira, mint azt kellene. Pedig kellene, és nem csak a lakóhelyünkkel kapcsolatban...