Néhány évvel ezelőtt egy hatásvadász címnek bedőlve előbb kattintottam, mint gondolkodtam, ennek következményeként pár éjszakát nem aludtam. A cikkben horrorfilmek vérfagyasztó egy-egy mondatait listázták, és amíg nappal nem tűntek annyira hátborzongatónak, az éjszakai fények és árnyak alkalomadtán őrjítővé tették őket. Annak ellenére is, hogy már néhány évvel ezelőtt is bőven felnőtt voltam. Azokat a mondatokat ma se olvasnám el újra, maradjunk ennyiben.
A kislányom osztályában sok diák akaratlanul került hasonlóan félelmetes helyzetbe a fent leírtak nyomán, több mint 20 kilencéves gyereknek voltak a „csíny” miatt rossz napjai.
Mint megtudtam, az eset nem előzmény nélküli. Az interneten 2016 óta jellemzően kiskamasz közösségekben gyakran felfutnak hasonló történetek: valamennyi alapja egy (japán eredetű) csirketestű, nagyszemű, ijesztő lény, akit Momónak nevez a szakirodalom. Momo Facebook-on és WhatsAppon keresztül ér el gyerekeket, és próbálja meg őket rávenni feladatok teljesítésére. Amint ez sikerül, a gyerek veszélyes spirálba kerül: lelki terror áldozata lesz, ráadásul a lény nem elégszik meg az ijesztgetéssel, olykor az öngyilkosságig hajszolja áldozatait.
A Momo-történetek mára gyűjtőfogalommá váltak, ennek egyik változata lehet a kézzel írt fenyegetés. Mivel a történtek – jelen esetben is – túlmutatnak a „gyereknek rossz napja volt, legközelebb majd nem csinál ilyet”- kezelési mechanizmuson, érdemes megnézni, hogy mit jelenthet egy ilyen ügy valójában, és melyek az adekvát reakciók azért, hogy a problémát a lehető legjobban és minél kevesebb sérüléssel kezeljék az érintettek.
Minderről Gaál Tímea klinikai szakpszichológust kérdeztem.
Döbbenten hallgattam, mikor először hallottam a lányomék osztályában megtörtént esetről. Mi lehet ilyenkor jó reakció tőlünk, felnőttektől?
Egy ilyen helyzet valószínűleg egy eseménysor következménye, úgyhogy mielőtt erről a konkrét esetről beszélnénk, fontos tisztázni néhány alapvetést. A gyerekeknek rengeteg félelmük van, ők is szoronganak. Vannak életkorhoz kötődő szorongások, vannak olyanok, amelyeket bizonyos ingerek váltanak ki, és lehetnek olyanok is, amelyek az idegrendszernek és az érzelmi életnek nem megfelelő tartalmakkal való szembesülés eredményei, például egy filmélmény vagy egy reklám, ami nem az ő koruknak való. Az ilyen szorongás vagy félelem nyilvánvalóan más, mint ami az életkorral természetesen együtt járó stressz lenne.
A gyerek ilyenkor gyakorlatilag „csak” azt igényli, hogy a szülő legyen jelen. Fontos, hogy ne bagatellizáljuk a történteket, mert a gyerek legintenzívebb félelme az, hogy egyedül marad, szerető családi támogatás nélkül.
Ezért az „itt vagyunk, mi történne velünk, nem tűnünk el a másik szobából”-típusú válasz nem jó válasz. Komolyan kell venni, mert a gyerek számára bármely életkorszakban, bármely típusú szorongás vagy félelem kezelhetetlen.
A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogyha legyintünk rá, vagy félvállról vesszük, ne adj’ Isten kinevetjük a gyereket.
Mi a helyzet a levéllel? Érezzük, hogy félelmetes, még felnőttként is, de közben látjuk azt is, hogy ez butaság. Mire rezonál bennünk egy ilyen üzenet?
Speciális példa, mert többféle szorongást hív meg. Egyrészt a természetes szorongást, ami minden gyermeknek a sajátja, ami biológiailag és evolúciósan is belénk van kódolva: a sötéttől, az éjszakától való félelmet érinti. Ráadásul a fenyegetés időpontja az éjjel, ez tovább sötétíti a képet.
Ráadásul a félelmeink és a szorongásaink nem szoktak tárgyiasult formában leveleket írogatni nekünk. Itt nem egy kislány belső szorongásáról beszélünk, hanem egy objektíven félelmetes, valódi üzenetről, egy megfogható papírlapon. Ahogy a fenyegetés valóságos, úgy egy konkrét fenyegető lényt sejthetünk a háttérben. Tehát itt egy valós traumával kell szembenézni, nem csupán az „egyszerű” szorongással, félelemmel.
Egy ilyen komplex traumatikus élményt hogyan lehet „kisimítani”?
Nagyon fontosnak tartanám, hogy tisztázzuk az ilyen cselekedetek eredetét. Ha például a gyerek Momótól fél, magyarázzuk el, hogy a Momo-figura egy kiállításra készített szobor, ami aztán hihetetlen karriert váltott. Régebben is voltak ijesztő lények, nem kell messzire nyúlnunk, akár a népmesék vagy a népi hiedelmek világában találunk lidérceket, boszorkányokat. Csakhogy régebben nem társult ennyire valóságos képi világ a félelmetes lényhez, sem technika, hogy egyre félelmetesebbek legyenek... De ha tisztázzuk, mit lehet tudni a lényről, világossá válhat, hogy nem irkál leveleket, nem tudja, hol lakunk.
Azért elég nagyot fordult a világ ebből a szempontból is: régen a szülők azért riogatták különféle lényekkel a gyerekeket a zsákos embertől az irreális alakokig, mint a mumus vagy bakurász, hogy jól viselkedjenek…
Igen, ez a régi mechanizmus valóban megfordult, akkor a felnőttek egy optimális viselkedést akartak azzal elérni, hogy ijesztgették a gyerekeket – lehet félelem mentén is, büntetés mentén is nevelni, meg lehet a szeretet nyelvén és kötődő neveléssel is – de ez ma más. A gyerekek általában saját korosztályukból ijesztgetik egymást ilyenformán, vagy a fiatal kamaszok a náluk kisebbeket, mert ez valamiféle kielégülést jelent a számukra. Hatalmi játszmáknak fontos eleme ez.
Az kérdés, hogy nálatok az osztályban mi lehetett az üzengető szándéka. Miért pont az a kislány kapta a levelet? Mivel nem az egész osztály kapott levelet, hanem egyvalaki, sokkal inkább szólhat kettejükről a dolog, az elkövető és a kislány kapcsolatáról.
Gaál Tímea
Mi történik, ha elmúlik pár nap, és nincs több levél? Mit tehet a közösség?
Nagy hullámverése lehet egy ilyen történésnek, ezt pedig közösségi szinten meg kell beszélni. Érdemes időt áldozni az érzelmek megbeszélésére akár egy osztályfőnöki órán. Természetesen jó, ha ott is elmondjuk a gyerekeknek, hogy Momo nem létezik, valaki, egy konkrét személy írhat csak levelet. Illetve, jó megvitatni, hogy kit mi bánt meg, kinek mi esik rosszul, mert nem vagyunk egyformák: van, aki egy ilyen kis levélen jót röhög, és azt mondja, hogy ez mekkora hülye, azt hiszi, hogy én bedőlök egy ilyennek; de van, aki fogékonyabb, így érthető módon teljesen más érzelmi reakciót ad. Azt semmi esetre sem tartom optimális megoldásnak, hogy homokba dugjuk a fejünket, és úgy csináljunk, mintha ez a helyzet magától megoldódott volna.
Nem jó megoldás, ha azt mondjuk: oké, az illető, akit nem akarunk nyilvánosan megszégyeníteni a közösség előtt, hibázott? Feltétlenül szükséges szembesíteni?
Mindenki számára jobb, ha van egy szembesítés abban az esetben, ha tudjuk, kitől jött a levél. Nyilván nem az egész osztály elé kell odaállítani azt, aki rosszat csinált és nem is szabad megszégyeníteni. A legjobb, ha az érintett feleket egy biztonságos közegben összeültetjük, és segítünk nekik átbeszélni, mi történt. Ha adekvátan átrágják magukat az érintettek a történteken, akkor az elkövető részéről megjelenhet – és milyen jó, ha megjelenik! – a szégyen és a bűntudat. Ezeket ugyanis kíséri a jóvátétel igénye, vagyis az, aki helytelen dolgot tett, szeretné rendbehozni. Az áldozat elmondhatja az érzéseit, megbocsáthat. Mindenkinek jobb így. De ha ez nem történik meg, és az áldozat nem tudja, ki írta levelet, akkor továbbra is rettegnie kell, hogy bármikor máskor megtörténhet a baj.
Az összes többi gyerek számára mi lehet a megnyugtató zárása a történetnek?
Az, hogy tudják, hogy lett következménye az ügynek, és hogy pontosan mi volt az, hogyan zárult. Ha ez nincs meg, megrendülhet a hitük a felnőttvilágban, úgy érezhetik, a dolgoknak nincs következménye.
A Momo-hatás vissza-visszatérhet?
Ha sikerült ezt objektíven, tényként megbeszélni, hogy a figura nem létezik, attól a szorongás varázsütésre nyilvánvalóan nem fog megszűnni. Ha továbbra sincs jól a gyermek, a szülő extra módon biztosítsa arról, hogy jelen van, hogy elérhető, hogy nem történik semmi baj. Mondjuk el, hogy szeretjük, elfogadjuk, nem nézzük hülyének, nem nézzük kisgyereknek, hanem egy olyan valakinek, aki traumát élt át, és ennek következményei vannak, és idő kellhet ahhoz, hogy ezt helyre tudja magában rakni. Addig pedig itt vagyunk, segítünk neki. Ez a legtöbb, amit tehetünk.
Ajánljuk még:
Versenyeztetés iskolában, munkahelyen: eredményt hozhat, vagy csak haragot és csalódást szül?
Anya és apa élete nem a sajátjuk? – A home office terhét a gyerekek (is) cipelik
Büszkeség és bal-ítélet
Terrorizál a főnököm – olvasónk története a mobbingról
Olvasónk csak egyszer szállt szembe a főnökével. Onnantól pokol a munkahelyi élete.
