Létezik önzetlen segítség? És ha igen, miért nem?

Pszicho

Létezik önzetlen segítség? És ha igen, miért nem?

Emberként azon fajok táborát erősítjük, amelyek képesek a proszociális, azaz mások megsegítésére irányuló magatartásra. Gyermekként az erre való fogékonyságunk bizonyítottan erősebb, aztán idővel megtanulunk mérlegelni, szelektálni, és sokkal óvatosabbá válunk. Manapság egyébként jól cseng, ha azt mondják rólunk, hogy altruisták vagyunk. De mi történik valójában, mikor valaki égő épületekbe rohan mások megmentéséért? Mi lapul a motivációk között? És végső soron mi is befolyásolja, hogy segítő jobbot nyújtunk-e? Utánajártunk!

Időről időre hírt adnak különböző hétköznapi hősökről, akik égő épületekbe szaladnak be másokat megmenteni, ablakpárkányon lógó gyerekért másznak fel több emelet magasba, vagy éppen a vírusosztályon dolgoznak egy világjárvány alatt. Az ő viselkedésük hátterében meghúzódó tényezők – mint mindenki más esetében is – összetettek, ám egy biztos: a segítségnyújtás kiemelten fontos számukra. A kérdés csak az: miért?

Maga az altruizmus kifejezés elméletektől függően kicsit más értelmezést kap, közös bennük azonban a segítségnyújtás motívuma, mely a rászoruló személy állapotának, helyzetének javítását szorgalmazza. Proszociális vagy együttműködő viselkedésként is szokták jellemezni. Számos példa bizonyítja, hogy az altruizmus nem minden esetben személyválogató (ez csúnya szakszavakkal élve az indiszkriminatív altruizmus), így látszólag olykor semmilyen nyereséggel nem jár segíteni. Ilyenkor felmerül a kérdés:

miért nyújtunk segítséget idegeneknek?

Ennek a fajta altruizmusnak főleg a váratlan, szorító helyzetekben van szerepe. Az evolúció során az ilyen viselkedés elősegítette az együttműködést, összekovácsolta az embereket és egyben ki is zárta azokat, akik önzőn viselkedtek. Az indiszkriminatív altruizmus tehát elsősorban a csoport javát szolgálja, nem az egyénét, de evolúciós szempontból így is értékkel bír.

Az egyénhez kapcsolódó önzetlen viselkedés okai a helyzet jellegétől függően tovább árnyalhatóak. Előfordulhat ugyanis, hogy altruista módon viselkedünk:

  • ismeretlen emberek előtt, szociális térben;
  • esetleg mások számára látatlanul, szemtanúk nélkül;
  • vagy ismerőseink, barátaink jelenlétében.

Az ismerősök jelenlétében elkövetett altruizmus motivációja akár abból is fakadhat – a „költséges jelzés elmélet” szerint –, hogy az egyén pozitív megítélést nyerhet általa. Biztos volt már rá példa, hogy egy személy „nagyot nőtt a szemünkben”, amikor előttünk segített meg valakit. Bizonyos esetekben tehát az önzetlen viselkedés mögött a csoporton belüli elfogadás, elismerés vágya állhat – még akkor is, ha ez rövidtávon áldozathozatalt kíván az egyéntől. Például, ha egy új munkatársunk igazán szeretne bevágódni a főnöknél, elképzelhető, hogy nem csupa önzetlenségből kap elsőként a lehetőségre, hogy besegítsen valamelyik kollégájának, akár túlórát is vállalva, hátha ez némi hírnevet és elismerést szerez neki. Máris ő lesz az akadályokat nem ismerő, megbízható munkatárs!

Ugyanakkor a mások megsegítésére való törekvést nagyban meghatározzák emellett az egyén személyes, proszociális tulajdonságai is, mint az empátia mértéke, a segítőkészség, együttérzés, emberségesség vagy a felelősségtudat.

Az ilyen személyek általában tényleg nem a helyzeti előny, önmaguk fényezése vagy egyéb (esetleg manipulatív) okokból segítenek.

Ráadásul akár annak ellenére is önzetlenül viselkednek, hogy ezzel bizonyos veszteségek érik őket (pl. elkésnek valahonnan, piszkosak lesznek, anyagi veszteség etc.), illetve az sincs rájuk hatással, hogy a dolog látatlanul vagy szemtanúk jelenlétében történik. Gondoljunk arra az emberre, aki reflexből ugrik a folyóba, hogy elkapja az ott sodródó táskát, amit pár méterrel arrébb ejtett bele egy ügyetlen kislány.

Az altruizmus azonban nem feltétlenül jó. Tény, hogy számos előnnyel jár együtt, például a nagyobb önbecsülés, a jobb egészség, a boldogság, az elégedettség és a jobb életminőség, emellett a munkahelyen a kapcsolatok minőségét is javítja és védelmező erővel bír a kiégéssel szemben, mégis igen sok árnyoldala van. Ismerünk olyan személyt, aki kezét-lábát töri nullahuszonnégy, hogy másoknak jobb legyen? Már alig áll a lábán, százféle dolga lenne, mégis legyint újból és újból azt mondja, „semmiség, hagyd csak, kibírom!”, és magát háttérbe szorítva segítő kezet nyújt. Felmerülhet a kérdés, hogy

tud egyáltalán nemet mondani az ilyen helyzetekre? Nagy valószínűséggel nem.

Mások problémája után nyúlni, felkarolni, megsegíteni valakit több szempontból is „előnyös” lehet az egyén számára. Végre úgy érezheti, nála a kontroll, vagy szimplán a segítés eufóriájában fürödhet, netán elkerüli a bűntudat lehetősége. Talán még meg is szidta volna magát, hogy milyen önző, hogy nem segített - ezért inkább segít. A „mártír”, szoktuk mondani.

Összességében tehát az altruizmus, a nagylelkűség mind evolúciósan, mind a személyiségjegyek által meghatározott, befolyásolt viselkedésforma. Praktikus, a túlélést segítő és egyénre vonatkozó, személyes előnyei, hozadékai lehetnek. Igazi kétarcú lény, amely lehet tündöklő, kedves, önzetlen angyal vagy manipulatív, hazug és számító, esetleg éppen a belső fájdalmakat, hiányokat, önkritikát elnémító szédítő méreg.

További információkat az általunk felhasznált forrásokban, itt, itt és itt is találhattok.  

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X