Lehet igaz barátságot kötni felnőttként is?

Pszicho

Lehet igaz barátságot kötni felnőttként is?

Vajon az a barátság az igazi, amit fiatalon kötünk? Később már nincs lehetőség és idő egy ilyen erős kötödés kialakulására? Vagy nem is kell már? 

Fiatalon választja ki a lélek a társait

Lassan 50 éves leszek, a legjobb barátnőm huszonéves korom óta része az életemnek. Mély kötődés olyan emberekkel fűzött össze mindig is, akiket még fiatalon, sőt, kamaszként ismertem meg. S ahogy teltek az évek, egyre inkább meggyőződésemmé vált: igazi, a lelkeket ezernyi szállal egymáshoz kapcsoló barátság leginkább csak fiatalkorban köthető. Miért? Talán azért, mert akkor még fogékony az ember: életét nem annyira a hétköznapi történések, mint inkább a világban való helykeresése tölti ki. Olyan meghatározó élmények történnek velünk ilyenkor, hogy az erős kötődéseket alakít ki azokkal, akikkel megosztjuk őket. Később ilyen élményeket már a szerelmünkkel és a gyerekeinkkel élünk meg, a barátok ezekben a történetekben már csak mellékszereplők lesznek. Ha mégis szükségünk van a segítségükre, támogatásukra, a régi, nagy barátokhoz fordulunk, így velük mélyül a kötődésünk tovább.

Álarcok nélkül, mindenben osztozva 

Azt gondolom, voltaképpen ebben a kereső fázisban választja ki maga mellé a lélek azokat a társakat, akikkel valamilyen módon együtt teszi meg majd azt a nehéz, de csodás utat, amit életnek nevezünk. Azért is mélyebb ezekkel az emberekkel a kapcsolatunk, mert látják ennek az útnak a szakaszait. Ismerik, ahonnan elindultál, végigélték veled, hogyan tévedtél el és hogyan találtál vissza. És látják azt a magot, amely még akkor voltál, amikor a magad ártatlanul őszinte módján kitártad magad a világnak.

Ez a kitárulkozás idővel egyre szemérmesebbé válik, egyre több védőburokkal, hiszen egyre több sérülés borít.

Ezért mondtam azt, hogy behozhatatlan az az előny, amit az jelent, ha gyerekkorában ismertél meg valakit. A tiszta racionalitás felől közelítve sem jutottam másra: évről évre nehezebb elmesélni, kik is vagyunk. Emberek jönnek-mennek az életünkben, külső történések és belső utazások formálnak úgy, akár a patak gömbölyíti a kavicsokat. Miktől, kiktől lettünk a mai önmagunkká – már soha el nem mondható, ha nem voltál tanúja.

Ha költözöm, viszem a barátaimat is

Néhány éve úgy költöztem el egy kis faluba, hogy nem ismertem ott senkit. De vittem magammal a barátaimat – interneten, személyes látogatásokban, hosszú telefonokban. Itt vannak velem, itt voltak a legelső naptól, és itt lesznek az utolsókig. Elvághatatlanok a szálak, amelyeket szőtt az idő és a szeretet. Aztán persze megismertem a falubelieket is. Kollégákat, szomszédokat, kedves, remek embereket. Alakultak szorosabbra kapcsolatok, nyílt tér a mélyebb beszélgetéseknek, gazdagodtak az egymásról való tudások. A barátaimat koncentrikus körként látom: a legbelső körben a lelki társ, amit szinte milliméternyi eltéréssel övez a következő kör, benne kamaszkori baráttal, volt kollégával – ám be kell lássam, ezek a körök bizony gyarapodhatnak, még az ötven felé haladva is.

Egy konyhaasztal, és egy igaz barátság kezdete

Pedig csak egy szokásos délután volt. Egy délután és egy látogató, akiről egyre többet és többet tudtam meg ittlétem 5 éve alatt. Persze, nem eleget, közel sem annyit, mint legbelsőbb barátaimról. Azon a délutánon azonban megértettem, hogy erre nincs is szükség.

Nem az információ, a sok közös élmény és tapasztalat kell ahhoz, hogy mégis egy igaz barátság szökjön szárba,

egy konyhaasztal mellett, egy átlagos napon, egyetlen pillanat alatt. Mert a lélek érzi a másik lelket. Érzi akkor is, ha nem követte évekig az útját. Ha nem látta, honnan indult, és nem ismerte életének szereplőit, meghatározó történéseit. Ugyanis pontosabban érez az ember, mint ahogy tud: amikor a Mester beköti a Tanítvány szemét, akkor repül a legszebben a nyíl.

Amikor összedől egy elmélet

Addig is épülgetett ez, persze: nagy megértések és egyetértések kapcsoltak minket egymáshoz, abban a helyzetben is egyetlenként állt a hátam mögött, amikor nagy bátorság kellett ahhoz, hogy bárki odaálljon. De aznap délután megértettem, hogy

tapasztalatból és racionalitásból szőtt igazságom már megint csak arra volt jó, hogy felülíródjon.

Mert ott ült velem szemben az, akinek csak néhány dolgot ismerek az életéből, mégis olyan, mintha együtt nőttünk volna fel. Akivel épp olyan mélyen és őszintén tudok beszélni legbelsőbb dolgaimról, ahogyan kamaszkori barátaimmal. Nem kellenek hozzá sem hosszú évek, sem hasonló környezet vagy életút. Mert a lelke rokon az enyémmel. És ez sok-sok évet kivált, a fiatalság álarcnélküliségét és nyitottságát is. Nagy leckét kaptam megint, de ilyen örömteli legyen mindegyik: igen, lehet igaz barátot találni. Ott is, ahol sosem gondoltad volna, és mindegy, hogy hány éves vagy.

Ajánljuk még:

Ha idős szüleinket költöztetjük: hogyan előzzük meg az Ulysses-szindrómát?

Joseba Achotegui Loizate, barcelonai orvos-pszichiáter alkotta meg 2002-ben az Ulysses-szindróma kifejezést. Ulysses (Odüsszeusz) király a trójai háború után tíz évet bolyongott, mire hazajutott otthonába, Ithakába, szerető felesége, Pénelopé karjaiba. A spanyol pszichiáter az otthonukat kényszerűségből elhagyó, s új országba, földrészre menekülő embereket tanulmányozva alkotta meg ezt a kifejezést. De az idősek esetében egy közelebbi költözés is kiválthatja…

Bárhol, bármikor rád találhat. 

 

Már követem az oldalt

X