Fedez fel a saját lakatlan szigetedet! – a túléléshez kell

Állítólag sokat elárul a válasz az egyén személyiségéről. Nem vagyok szakember, de azt tudom, én mit vinnék magammal.

Nem mit, hanem kit, illetve kiket. Ha fehér homokos, pálmafás szigetet választhatok, akkor nyilván örömmel jönne velem oda az egész családom, meg a barátok is. Alapítanánk egy jó kis közösséget, ahol senki se lenne felül meg senki se alul. Olyan szigetet választanék, ahol minden szükséges, magától értetődő és adott. Nem szenvednénk hiányt semmiben.

Ám ez nyilván nem a megfelelő válasz, nem is akarom ezzel terhelni azokat, akik ezekben a helyzetekben dolgoznak az emberekkel.

Kérdéseim azonban mindig voltak feléjük, mert egyáltalán nem mindegy a válaszadás szempontjából, hogy mekkora a sziget, van-e rajta édes víz, kell-e tartani vadállatoktól. Hol helyezkedik el, hiszen egészen másra van szükségem az északi sarkkörön, mint a trópusokon.

Azt is meg szoktam kérdezni, mekkora viharokra kell ott számítani, kopár a sziget avagy növényzettől buja, mert ugye, ez sem mindegy.

Rendszerint türelmetlenül legyintettek rám meg a kérdéseimre, mert a válaszadóknak általában nincsenek igazán kérdéseik, csak leírják, hogy kell vinni gyufát, csokit. A kreatívabbak, életrevalóbbak azt is mondják, hálót vagy horgot, zsineget a halak miatt.

Pedig az se biztos, hogy halászatra alkalmas az a tengerparti szakasz.

Én sokat bosszankodtam azon, miért nem kérdeznek a társaim a körülményekről. Mert anélkül nem lehet releváns választ adni.

Ugyanis a mindennapi életben egyébként nagyon is számolunk a körülményekkel. Ha útnak eredünk, fontos, milyen az időjárás, kiszámoljuk a várható költségeket, megtervezzük az utat. Eldöntjük, mennyi ideig utazunk, csomagolunk elemózsiát vagy útközben megállunk egy vendéglőben. Bejelöljük a látnivalókat. Időjárásnak, feltételeknek megfelelően viszünk ruhát, úgy is öltözünk.

Azt is eldöntjük, kivel haladunk azon az úton, mert nagyon is fontos a társ.

Egy ilyen jelentős kérdés esetén, mint egy lakatlan szigetre költözés, miért nem mérlegelünk hasonló körülményességgel?

Miért nem érezzük, hogy a válaszadás sebessége és a mérlegelés szempontjai legalább annyit elárulnak rólunk, mint maga a válasz?

Erre miért nem gondolkodnak a társak, miért engednek a nyomásnak, hogy 10 perc van a válaszadásra?

Ugyanis egy adott szituációban lehet az is a válasz, hogy bocsánat, de nekem erre 10 perc nem elég.

Hacsak nem egy égő hajóról kell vízbe ugrani, mert akkor nincs idő mérlegelésre. De itt van.

Ennek kapcsán kiderült rólam, milyen kíváncsian és kitartóan kérdezek, mielőtt a válaszaimon töprengeni kezdenék. Ez nem körülményesség vagy szőrszálhasogatás, hiszen a túlélés a tét egy lakatlan szigeten. Rólam is sokat elárult, de önmagam megismeréséhez is közelebb vitt ez a feladat (és persze lehet, éppen ez volt a trükkös cél). Mert rájöttem: én egy lakatlan szigetre való költözés eshetősége nélkül is folyamatosan túlélő üzemmódban működök.

Ezért készülök fel minden rosszra. Ezért gyűjtögetek, tartalékolok. Ezért tanulok folyton új technikákat, ezért kérdezek annyit, hogy mások úgy gondolják, nekem aztán sose áll be a szám. Ezért akarom ismerni a változó körülményeket. Ezért számolok, tervezek. Tervezek újra meg újra. Mert nekem, ahogy nagyon sok más embernek is, azzal kell szembenéznem: belül, a lelkem mélyén valahol van egy magányos, lakatlan sziget.

Egy olyan sziget, ami sok vihart megélt már, van kopár része, van tüskés bozóttal teli területe is, és nem mindig akad hal, ami ehető.

Vadállatok is dúltak rajta, de már eltűntek. Ma már virágok nyílnak ott és van tűz. Fehér homokot mos ma ott a meleg trópusi tenger. Elég lenne oda egy ágyékkötő és egymagam. Mert azt a szigetet belakhatnám. Ott otthonra lelnék. Semmire sincs szükségem, csak arra, hogy önmagamban megtaláljam.