Pszicho

Érezheted-e nőnek magad másfél kézzel?

Lehet-e úgy tükörbe nézni, és azt gondolni, hogy nő vagy, hogy a bal kezed kisebb, véznább, korlátozottabb a mozgásában? Mennyire kavar be abba, hogyan nézel ki? Hogy hogyan gondolkodsz a saját testedről? Egyáltalán, lehet-e nőnek lenni másfél kézzel? Elárulom: lehet. De meg kellett dolgoznom érte.

Orvosi műhiba miatt lett a kezem mozgássérült. Nálam ez azt jelenti, hogy csuklómozgásom nincs, vállnál magasabbra nem tudom emelni, és kiegyenesíteni sem tudom teljesen, mert megrövidültek az inak a könyökhajlatomnál.

Emlékszem, amikor gyerekként befeküdtünk rehabilitációra anyuval egy pozsonyi kórházba, készítettek a kezemre egy műanyag merevítőt. Hordanom kellett napközben, alvás közben, hogy rákényszerítse az izmaimat arra, hogy megfelelő pozícióban tartsák a kezemet.

Borzasztóan kényelmetlen a cucc. Nehezen alszom tőle el, nyom, nem tudom hova tenni. De mégis tetszik. Színes szivaccsal bélelték ki, amin sokszínű vonalak cikáznak.

Nézegetem magam, amikor rajtam van, arra gondolok, hogy a fájdalmak ellenére azért nagyon menő kezem van.

 ,,Elkapom?”

Alsós vagyok, állok az iskolaudvaron, tavasz van. Süt a nap, és annyira zöld minden, hogy hunyorognom kell. Velem szemben áll egy osztálytársam, és látom, hogy vizslatja a kezem. „Ha hozzáérek, elkapom?", kérdezi, én meg szótlanul nézek rá, nem tudok válaszolni. Csak azt érzem, hogy egyre jobban nyílik el a szemem, a megdöbbenéstől, mert nem tudom a választ. Az is átcikázik a fejemen, hogy mi van, ha igen.

Mikor hazamegyek, megkérdezem anyut, hogy fertőzök-e.

„Nézd, kisebb a keze!”

Másik osztályban vagyok. Látom, hogy sugdolóznak körülöttem. A kezemre néznek, mutogatnak, és arról beszélnek, milyen kicsi. Vézna. Furcsa. Van, akinek az arcán undor van, másén döbbenet, megint mások nevetgélnek.

Kényelmetlenül érzem magam, és onnantól kezdve a pad alatt tartom a kezem.

,,Nincs melegem tanárnő!”

Osztálykiránduláson vagyunk, Selmecbányán. Van legalább negyven fok. Rajtam egy lila kardigán van, dől rólam a víz. Az osztályfőnököm odajön, hogy nincs-e melegem, vegyem le a kardigánom, hát megsülök. De csak rázom a fejem, hogy nincs olyan meleg.

Nem tudnám elviselni, ha látszódna a kezem ujjatlanban.

A fotók, amiket nem néztem jól

Megkaptuk az osztályképeket. Nem bírok ránézni. Az összes képen, amin rajta vagyok, csak egy nagy bal kezet látok. Azt, hogy mennyire nem szimmetrikus a testem két oldala, hogy az egyik vállam kicsit feljebb van, mint a másik, hogy természetellenes pózban áll. És nem értem, amikor anyámék, meg a barátaim azt mondják, hogy ők ezt nem látják.

Szerintem csak hazudnak, mert szeretnek.

Az első érintés

Tizenöt vagyok. Este van, ülök egy fiú mellett, aki hirtelen megfogja a bal kezem. A két keze közé veszi, szétsimogatja az ujjaim, megnézi a barázdákat a tenyeremen. Kérdez.

De én alig bírok válaszolni, mert nem bírom elhinni, hogy egy fiú hozzáért a kezemhez, és nem esett darabjaira a világ.

 Kibővülő tükör

Nézem a tizenhét éves arcom a tükörben. Mostanában nem fordulok el a tükröktől, ha véletlenül belenézek, inkább érdeklődve megállok. Felfedezem, hogy amúgy szép a szemem. A hajam vagány. A pink jól áll nekem. Tetszik a rúzsom is.

Kicsit már butának érzem magam, hogy kerültem ezt a valakit a tükörben.

Megismerem a kezem

Először alszom egy srácnál. Beszélgetünk az ágyon, és fogalmam sincs, hova tegyem a kezem. Egyszerűen nem tudom vele azt csinálni, amit normális emberek szoktak. Közénk esik, miközben a mellkasára hajtom a fejem, beszorul, de aztán kitapasztalom, hogy mi hogyan jó, hogyan kényelmes, hol van helye.

A srác a mellkasára teszi, simogatja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hirtelen kimegy az összes görcs a vállamból. Elegedem magam.

Elkezdek másképp nézni a kezemre. Úgy, hogy mire képes. Képes rongyot csavarni, még ha fáj is. Elbír a könyökhajlatában két üveg ásványvizet. Nem esik le róla semmilyen törékeny dolog. A vállizmom elbírná a Földet is. Megcsinálok vele majdnem mindent, még ha lassabban is.

Most először nem gondolok rá úgy, hogy jó lenne lecsavarni a testemről, és messzire hajítani.

T-rex kéz

London. Múzeumban vagyunk, a dínóosztályon. Őskövületek vannak mindenütt, nem győzök álmélkodni. Szeretem, hogy itt vagyunk, mert ez is egy közös kirándulás. Újabb szint a kapcsolatunkban. Bemegyünk egy terembe, és szembe jön velem egy óriás méretű robot t-rex. Mozog a feje, a karjai. A párom felkiált: Nézd, olyan a keze, mint neked!

Belőlem kirobban a röhögés, mert igaza van.

T-rex-kezem van, és imádom.

,,Nem ezt, a gyerekkezed!”

Sétálok a férjemmel a mezőn, elvisszük a kutyánkat megfuttatni, hogy levezesse a fölös energiáit. Aztán egyszer csak azt mondja, add a kezed. Nyújtom a jobbot, de megrázza a fejét, hogy nem azt, hanem a gyerekkezed! Megfogja, a hóna alá veszi, keresztbe fonja a sajátján. Így sétálunk tovább.

Nézem a kezemet a férjem kezében, tényleg olyan, mint egy gyerekkéz. Olyan pici. Hirtelen megint úgy érzem magam, mint amikor gyerekként néztem a műanyag cuccot a karomon: előítélettől mentesen, és őszintén nyitottan.

Arra gondolok, a kezemnek és nekem megvan a közös múltunk.

Arra gondolok, hogy túl sok időt vesztegettem el az el nem fogadásra.

Aztán arra, hogy ma kifestem a körmeit magentára. 

A legcsajosabb, legneonosabb magentát fogom választani.

Ajánljuk még:

„Régen a mese volt a Google meg a mesterséges intelligencia” – interjú Nagy Luca meseterapeutával, önismereti mentorral

Ha a mesékre gondolunk, automatikusan a gyerekek jutnak eszünkbe, pedig a felnőtt élet nehézségei közepette is nagy segítséget nyújthatnak a történetek. Nagy Luca Múzeumi Mesék nevet viselő foglalkozássorozata a kiállítások világát ötvözi a meseterápiával. Vele beszélgettünk a programról, valamint önismeretről, kapcsolódásról és megküzdésről is.

 

Már követem az oldalt

X