Egy tucat embert el kellett veszítenem ahhoz, hogy igaz barátokra leljek

Pszicho

Egy tucat embert el kellett veszítenem ahhoz, hogy igaz barátokra leljek

Mindig is erősen hittem abban, hogy bizonyos embereket nem véletlenül küld mellénk az Isten, és abban is ugyanennyire erősen hiszek, hogy elvenni sem véletlenül vesz el tőlünk senkit. És ha belegondolunk, a legtöbben igazából sosem vagyunk egyedül, csak abban a bizonyos belső körben nem mindig ugyanazok és ugyanúgy vesznek bennünket körül.

Akadnak köztük olyanok, akik jobban szorítanak, és olyanok is, akik ugyan a kör fontos elemei, mégis, ha csak tehetik, inkább két lépéssel messzebbről figyelnek bennünket. Mi pedig, ha nem sajnáljuk az időt és nagyobb hangsúlyt fektetünk önmagunk megismerésére, akkor előbb-utóbb pontosan látjuk majd, hogy milyen személyiséggel rendelkeznek ezek az emberek, és miért jó nekünk, ha velük vesszük körül magunkat annak érdekében, hogy a mindennapjaink boldogabban teljenek.

Merthogy a cél – legalábbis számomra – nem más, mint hasznosan, sikeresen és örömben eltölteni ezen a folyton változó és megújuló, Földnek nevezett bolygón az időt. Ehhez azonban kétségkívül olyan személyekre van szükségünk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Azt hiszem, nekem szerencsém van, ugyanis az elmúlt egy év alatt, ugyan jól megszenvedtem érte, de megtaláltam azt a néhány embert, akiknek hasonló céljai vannak, mint nekem.

Hasonlók. Tehát, nem egyformák, de mégis hasonlók. Nem kell, hogy a gondolataink, az érzéseink és a véleményünk megegyezzen, csak annyi fontos, hogy ezek találkozzanak és elkezdjék egymást kiegészíteni vagy építeni. Szerintem ugyanis a barátság erről szól. Kiegészíted a másikat ott, ahol csak tudod, annak érdekében, hogy egészet alkoss vele.

Mert, ha ez sikerül, akkor minden bizonnyal sokkal könnyebb lesz megérteni és elfogadni azt, amit ő cipel, amitől olyanná vált, amilyennek te megismerted.

Szóval én igencsak sokat szenvedtem, mire megtaláltam azokat az embereket, akik képesek kiegészíteni engem, én pedig őket. Ma már tudom, hogy mindez azért alakult így, mert rengeteg időt feccöltem korábban abba, hogy azok az emberek, akiket gyerekkoromban így vagy úgy, mellém helyezett az Isten, még most is olyan erős részemet képezzék, mint akkor. Olyan emberek elfogadásáért és szeretetéért küzdöttem, akik egyáltalán nem értették és látták azt, hogy ki is vagyok valójában. Megpróbálták ugyan látni, de nem jött nekik össze. És egy idő után, már nekem is egyfajta teher volt kiegészíteni és építeni őket. Útjaink pedig szépen lassan, de annál biztosabban különváltak.

Aztán viszonylag rövid időn belül azt vettem észre, hogy mellettem van három csodálatos csaj, akik közül az egyik velem egykorú, a másik kettő viszont idősebb, mint én. Ennek ellenére mindnyájan pontosan értik azt, hogy mikor, mit és miért csinálok, vagy épp nem csinálok. Mind a hárman elfogadtak engem és egymást is, és én is elfogadtam őket úgy, ahogy vannak.

Ez azonban még véletlenül sem jelenti azt, hogy egymás fenekét nyaljuk. Nem, ez azt jelenti, hogy kendőzetlen, már-már fájdalmas őszinteséggel mondjuk meg azt a másiknak, amit éppen vele kapcsolatosan érzünk, gondolunk vagy látunk. És ugyanilyen nyíltan tárjuk fel egymás előtt a saját érzéseinket, az éppen aktuális meglátásainkat, vagy a világról alkotott képünket.

Ismerjük önmagunk és a másik határait, ezért pontosan tudjuk azt is, hogy meddig mehetünk el egy-egy helyzetben vagy témában. Nem telepszünk rá egymásra és nem hajtjuk erőszakosan az igazunkat sem. Kezet nyújtunk egymásnak és meghallgatjuk a másikat a nap bármely szakaszában, bárhol. Mindemellett pedig képesek vagyunk együtt nemcsak önfeledten és szabadon nevetni, de sírni is, mert tudjuk, hogy már nincs mit veszítenünk. Hiszen úgyis csak addig és olyan formában alkotjuk majd egymás életének szerves részét, amíg azt az Isten is úgy akarja. Ezért nincs mit szégyellnünk, nem kell feszengenünk és aggódnunk, azért, hogy mi lesz ha... hiszen különbözőek vagyunk, egyedi életutakkal a hátunk mögött. Ám a célunk jelenleg mégis ugyanaz: élvezni egymás társaságát és a pillanatot, ameddig csak lehet.

Nyitókép: Hannah Busing/Unsplash.com

Ajánljuk még: