Az időskori magány speciális veszélyei: az agresszív reakciók

Pszicho

Az időskori magány speciális veszélyei: az agresszív reakciók

Pár nappal ezelőtt ünnepeltem ötvenedik születésnapomat, s ilyenkor, ahogy az lenni szokott, a közösségimédia-profiljaimra is érkeztek a kedvesebbnél kedvesebb köszöntések. Részben olyanok írtak, akikre nem igazán emlékeztem – s az egyik ilyen köszöntő nekem is esett ezért. 

A közösségi média oldalain az ember nem feltétlenül ismer mindenkit, aki az ismerőse. Gyakori eset, hogy néha olyat is visszajelölünk, akire nem, vagy nem pontosan emlékszünk, hiszen nem akarunk senkit megbántani. Tudjuk, hogy ott volt egy rendezvényen ő is, vagy éppen azt, hogy egy cégnél dolgozunk, így visszajelölünk akkor is, ha személyesen lehet, még egy szót sem váltottunk egymással. Legalábbis én így vagyok ezzel – ebből az alaphelyzetből adódott, hogy a születésnapomon valósággal rám támadt egy ismerősöm miután megköszöntem a születésnapi jókívánságát.

Az illető hölgy Messengeren írt: közölte, hogy lefogadja, nem is ismerem őt. Miután próbáltam csitítani, elmondva, hogy emlékeim szerint hol találkoztunk – egy helyen dolgoztunk, bár az életben kétszer ha beszéltünk egymással –, ő egyre agresszívebb lett. Végül nagyon kellemetlenné vált az egész: tiltanom kellett őt.

Előtte megnéztem, mi lehet most vele. Kiderült a profiljából, hogy nyugdíjas, és hogy vélhetően végtelenül egyedül van, s ezt rendszeresen megosztja a világgal. Ahogy az idővonalából láttam, pár éve elvesztette a férjét, s ma nyugdíjából, Budapesten, egyedül él. Nem igazán jön ki a havi juttatásból, s ezt a személyes információt rendszeresen megosztja a profilján. Azonban nem csak az anyagiak nyomasztják őt: láthatóan nincsenek barátai, bizalmasai, s általános megnyilvánulásaiból úgy látszik, hogy szerinte elsősorban külső, tőle független okok miatt maradt egyedül. Már nem akar nyitni a világ felé, hiába hívják kollégái a Balatonra vagy más, közös élményeket tartogató helyekre, hozzájuk is bántó reakciókat ír a nyilvánosan látható Facebook-oldalaikon, és egyszersmind agresszíven közli, hogy „semminek nincs már semmi értelme”. Mindezt nem pszichologizálás alapján mondom: mindez feketén-fehéren olvasható a hölgy profilján.

Felmerül a kérdés:

érdemes-e annyiban hagyni ezt, s egyszerűen letiltani az ilyen embert, vagy segíteni kell neki?

A kérdésre a helyes válasz nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Azt hiszem, azoknak, akik most, vagy valaha közel álltak hozzá (a barátok, rokonok és azok az emberek, akik szoros, kollegiális viszonyban voltak vele), egy-egy ilyen reakciót látva, keresni kellene őt, meg kellene próbálni valahogyan beszélgetni vele – legalább az interneten keresztül, de még inkább élőben. Nem tudni ugyanis, hogy ezek az egyértelműen agresszív, az íratlan és írott társadalmi szabályok mögé lépő reakciók valamilyen súlyos lelki probléma (depresszió, alkoholbetegség, vagy más függőség, paranoia, demencia stb.) előfutárai esetleg tünetei-e, gyógyszerbeállítási problémák okozzák, vagy „csak” egy stabilan negatív hangulat verbális agresszióba való továbbépüléséről van szó.

Az is bizonyos, hogy orvosainak – ha jár a különféle rutinvizsgálatokra – ezt a kommunikációt már régen fel kellett volna fedezniük, bár az is lehetséges, hogy az intézményekben „maszkot vesz fel”, azaz a társadalmi szabályokhoz illeszkedve viselkedik. Ha az egészségügyi szakemberek eddig nem észlelték a gondot, egyáltalán nem hiba és „árulkodás”: szerintem ha a hölgy közvetlen ismerősei, régi barátai orvoshoz fordulnak, és segítséget kérnek, azzal csak jót tesznek.

Nagyon fontos, hogy az agresszióval küzdő ember mielőbb megfelelő szakemberhez (jelen esetben pszichiáterhez vagy gerontopszichiáterhez) kerüljön, mert mi, laikusok nem tudjuk pontosan felmérni a helyzetet, és a magunk által kitalált megoldások nagy valószínűséggel nem lesznek eredményesek.

Mindezek okán tehát elmondható, hogy a „belső körnek” ilyenkor egyértelműen lépni kell,

nem szabad elengedni a segélykiáltását agresszióval tudtunkra adó embert.

A „külső kör” pedig azzal segíthet, hogy megkeres embereket a „belső körből”. Én is ezt tettem, mivel eszembe jutott, hogy egy régi barátja is ismerősöm a közösségi oldalon: írtam neki, s ő megígérte, hogy felkeresi Júliát. Azt hiszem, ez a minimum, amit megtehetünk egy embertársunkért, aki láthatóan bajban van, s a sors éppen elénk hozta…

 
X
Már követem az oldalt