Nyilván több összetevős a dolog: a fogyatékkal elő ember meri-e vállalni magát, akarja-e folytatni, vagy éppen tudja-e folytatni, azt amiben korábban dolgozott, a munkaadók akarják-e alkalmazni és tartunk-e ott, hogy egyenlőség jel legyen minden embertársunk között? Ha csak az én szakmámból indulok ki, itthon nem nagyon láttam kerekesszékes, vagy művégtaggal élő riportert, műsorvezetőt, de még rádióst sem. Pedig biztosan lennénk még jó páran... Énekesünk, színészünk van, de őket is egy kezemen meg tudom számolni. Ha az én szakmámból indulok ki, viszonylag még szerencsésebbnek is tűnünk, mint azok, akik kemény fizikai munkával keresték korábban a kenyerüket, de csak tűnünk, csak mi éppen más okok miatt...
Tény: senkinek nem egyszerű.
De az egyik legnagyobb akadály saját magunk vagyunk, saját gátjaink leküzdése szükséges ahhoz, ha munkába akarunk állni.
Szóval az én fejemben is egyre inkább pörögtek a realitással, a vágyakkal és az álmokkal kapcsolatos gondolatok. Persze az állapotom miatt jelentek meg újságcikkek, jöttek tévés szereplések, holott bármelyik másik sorstársam is lehetett volna az újságban vagy a tévében, aki hasonló cipőben járt, mint én, vagyis pontosabban éppen nem járt... de akiben volt annyi akarat, kitartás mint bennem. Az lenne az ideális világ, ha tényleg nem menne csodaszámba ha egy kerekesszékes ügyintéző lenne a bankban, fogyatékkal és nem fogyatékkal élők dolgoznának együtt olyan szakmában, ahol ennek nincsenek fizikai akadályai. Mert ez rengeteget jelent nekünk, fogyatékkal élőknek, és ezt korántsem szabad jótékonykodásnak felfogni.
Az én életembe jött az a bizonyos telefonhívás, az a hívás, ami még az amputációm előtt is megtörtént egyszer, hogy vállalom-e a Miss Europe Continental magyarországi döntőjének a műsorvezetését, ugyan most már kerekesszékben, de így is számítanak rám. Igent mondtam! Úristen, de jól tettem, ennek a műsorvezetésnek köszönhetően olyan erőre kaptam, amilyenre magam sem gondoltam! Új életem egyik legelső és legnagyobb vizsgája volt.
Kerekesszékben, csonkolt, bekötött lábbal műsort vezettem egy olyan rendezvényen, ahol minden a tökéletességről szólt.
És pontban este nyolckor – egy frenetikus bevonuló zenére – kigurultam a verseny licenctulajdonosával a színpadra. Pontosan három hónappal korábban még az életemért küzdöttek, az volt a tét, hogy meghalok, vagy egy lábbal talán tovább élhetek. Akkor is potyogtak a könnyek, és a rendezvényen is, de nagyon nem mindegy, hogy mikor miért… talán magam sem hittem el, hogy a helyzethez képest teljes pompámban újra színpadon voltam. Az érzést, amit akkor ott éreztem soha nem felejtem el, csak az volt bennem, hogy de rohadt jó itt lenni: tudtam poénkodni, tudtam élni, és nagyon jól éreztem magam. Egy biztos: a szervezők, a lányok és az élet ott és akkor levett a lábamról. Szó szerint. Ez a rendezvény volt az az életemben, ami nagyon sok mindenre megtanított. Megtanított igazán elfogadni magam, megtanított, az egészséges hiúságra, és arra, hogy igenis kell küzdeni az álmainkért.
Ezt követően egyre több rendezvényen vállaltam kerekesszékben műsorvezetéseket, és egyre inkább azt tapasztaltam, hogy ez a világ is egyre elfogadóbb kezd lenni. 2018 szilveszterén pedig egykori kolléganőmmel éjfél után az egyik országos televízió híradójában, élőben együtt köszöntöttük az újévet a nézőkkel. Felejthetetlen pillanatok voltak. Azt hiszem így kezdtem: „ Akkora itt a buli, hogy én a tánctéren hagytam az egyik lábam”. Mert ugye humor nélkül nagyon nehéz megélni az életet.
Egy biztos: a tűzijáték fényei alatt pörögtek és pörögtek a gondolataim, és libabőrös voltam, mert talán magam sem hittem el, hogy beköszöntött 2019, és az újév első perceit megéltem, úgy ahogy soha: amputáltan, de teljesültek a kitűzött céljaim: éltem és dolgoztam. A következő három hónap a rehabilitációval folytatódott, és azzal, hogy a kerekesszék után műlábbal folytassam a munkáim. Nem mondom, hogy nem kellett kitartás, akarat, de melyik sorstársamnak nem kell. Szerencsére a blogom mellett szépen sorban jöttek/jönnek a jótékonysági rendezvények, műsorvezetések, elindítottam a saját vlogom, szerkesztek az egyik legnépszerűbb műsorvezetőnő talk-showjában, mellette a szegedi rádióban reggeli műsort vezetek, amiért az összes kollégámnak és főnökömnek nagyon hálás vagyok. Leginkább azért, mert azt érzem: nekik köszönhetően az én életemben megvan az a bizonyos egyenlőségjel.
További cikkek, amik érdekelhetnek:
EZERARCÚ SZÉPSÉG – EZÉRT VAN HELYE A SÉRÜLT MODELLEKNEK A DIVATVILÁGBAN
ÉREZHETED-E NŐNEK MAGAD MÁSFÉL KÉZZEL?
TABUTÉMA TABUK NÉLKÜL – SZEXUALITÁS AZ AMPUTÁCIÓ UTÁN
